Koosán Ildikó: Hódolat a régi költőnek "cum amicitia aeterna"
(Nyugatos Költőinknek)
Nem keres felhőtlen égboltot,ritka virágot,
nem csiszol órákat naponta számtalan versén,
meglát, megérez aki költő, hangulatát vele éli,
bent kebelén hord isteni szikrát, s kibeszéli,
fényzuhatagként özönlik nyomába, gazdag a líra.
Vén garabonciás titkait tudja, véle varázsol
s önt Ganümédész telt poharából nektárt,
ámul a jámbor mái halandó, kortyolva issza...
Örök barátsággal néz reá vissza e késő utókor,
rímes virággal, most eme verssel díszlik a sírja.
|
|
|
