Tar Dorottya: Tóth Árpádhoz
(Tóth Árpád)
Átkos számkivetettségben tengődve örökre
Messzire sodródva méla magányodba,
Távolodó lelkek közt szennyes aszfalton járva
Csillag szőtt homlokod köré fényes koszorút.
Létbe temetkezve él minden ember s mint mondtad:
Lélek-lélek mellől messzire távolodott.
Elveszett hát mik voltunk, mély jeges űrben bolyongunk,
Ennyit érne mostan az új évezred fia?
Szóljon a hangod erősen, hogy ne feledjük a Sorsot,
Nyiss ajtót nékünk hószín szárnyaidon,
És amíg halljuk szép szavaid, már tudjuk:
Nem maradunk egyedül széles e Föld kerekén.
|
|
|
