Stark Judit: A halál rokonához
(Ady Endre)
Megkopott szobor árnyaként pihensz a fák között,
Lassan, gőgösen egy más világba értél.
Az ősz, füledbe súgva titkát hozzád költözött,
Halál rokona voltál, s végül frigyre léptél.
Eltűnődve, félve-lopva, nézek az oly ismerős halottra;
Maradt-e több a világra?
Halotti maszkod mása.
Ős kajánként, nevetsz-e még a véget ért végnél,
Ölelsz-e karodba hozzád megtért élőt?
Éget-e fájón az ólom, mit füledbe kértél,
Féled-e még a félni vélőt?
Eltávolodva életedtől, lábadnál pihen kelet és Nyugat,
Lelked dühödt dacból az örök békébe énekelted.
Tékozló fiadra csak emléked maradt,
S a ránk hagyott néhány verseskötet,
Mi visszazengi eszményedet:
Az égben lelkek laknak
És nemzetek.
|
|
|
