A budapesti Kerepesi úti temető - mai hivatalos nevén: Fiumei úti Sírkert - hivatalosan 2007 áprilisában lesz százötvennyolc éves (bár ténylegesen 160 éve temetkeznek benne). Így, bár egy 19. század közepén megnyitott temetkezési terület európai viszonylatban még fiatalnak számít, Budapesten a legrégebbi a ma is használatban lévő keresztény sírkertek közül.

A temető, amelyet hivatalosan évtizedekkel ezelőtt Nemzeti Pantheonná nyilvánítottak, tehát több mint másfél évszázada működik, 1885-ös dísztemetővé nyilvánítása óta főként a mindenkori politikai elit reprezentatív sírkertjeként. Az, hogy ki volt szolgáltatva a politikai változásoknak és egyre újabb mítoszok megteremtésének vált fontos színterévé, azt is jelentette, hogy több-kevesebb hatékonysággal valamennyi rendszer megpróbálta önnön képére formálni, saját mártírjai és neves elhunytjai kultuszhelyévé tenni. Ezt azonban egyszer sem sikerült befejezni, innen ma a Kerepesi úti temető egyik fő különlegessége: az, hogy minden kor, minden politikai berendezkedés kialakított a falain belül egy-egy, a hivatalos szándék szerint maradandónak szánt kultikus területet, amelyek torzói ma egymás mellett, egyidejűleg jelentik a temető reprezentatív síremlék-együttesét. Amellett, hogy politikai rítusoknak adott helyet, a második világháborúig a főváros és az ország gazdasági, társadalmi, tudományos és művészeti elitjének is ez volt a legkedveltebb temetkezési helye. De már 1945 előtt sem volt kizárólagos jelentőségű dísztemető, ahol csak a felülről irányított pantheonizáció szerepe a meghatározó, mivel a reprezentatív magyarországi temetkezés soha nem szerveződött egyetlen kizárólagos központ köré. 1860 és 1885 között, mint majd látni fogjuk, Pest lakossága inkább kényszerűségből, mint divatból temetkezett ide, és csak a századfordulóra vált meghatározóvá a hivatalos, állami szintű preferencia és a presztízs szerepe. Nagyon fontos, hogy kiket temettek ide 1860 előtt, és nagyon érdekes, hogy kiket 1952 után.

Ennek a honlapnak a legfőbb célja, hogy felhívja a figyelmet erre a temetőre, amely nemcsak a ma is itt nyugvó több ezer neves személy miatt jelentős, hanem az itt található, valóban értékes műalkotások miatt, és mint parkosított terület, mint a „zöld ív” fontos - a Városliget és a Népliget közötti - láncszeme is. Terjedelmi okok miatt csupán egy történeti áttekintésre kerülhet itt sor, röviden kitérve a százötven év legfontosabb eseményeire és jelenségeire.

A Kerepesi úti temető legnagyobb részét ma sem használják, így nem jellemző rá az, ami az urbánus temetők többségére: a relatíve dinamikus változékonyság.

 

Pest vezetése 1847-ben határozta el a város első falakkal övezett temetőjének, a rangos, már évek óta helyhiánnyal küzdő Váci úti - más néven Terézvárosi - temetőnek a bezárását, ahová a rendelet szerint a továbbiakban csak a családi sírbolttal rendelkező pestiek temetkezhettek. Mivel a város másik két temetője, a Ferencvárosi és a Józsefvárosi is meglehetősen zsúfolt volt, határozatot hoztak egy új, nagy pesti köztemető létesítéséről, amelynek kezelése egyszerűbb és kevésbé költséges lenne, mint a több, de kisebb sírkerté, és a város terjeszkedését sem akadályozná. A temetkezésre szolgáló területet városi földeken - haszonbérbe kiadott területek által közrezárva - jelölték ki, a vonalárkon túl, a kerepesi országút mentén. [1] 1847 júniusában több lap is közölte a hírt: július 1-jén megnyílik a Kerepesi úti temető (Kerepesser Friedhof). A temető területét 1847 nyara óta ténylegesen használták temetkezésre - elsősorban görög keletiek -, a temető megnyitási procedúrájára azonban még közel két évet kellett várni. Egy 1849-es, német nyelvű térkép már feltünteti a temetőt (Neuer Friedhof néven), egy katonai (Militair Friedhof) és egy régi, már nem működő temető (Alter verlassener Friedhof) szomszédságában. Utóbbi feltehetően azonos azzal az 1820-as években működött sírkerttel, amelyet egy Steiner Flórián nevű pesti polgár létesített saját, a kerepesi dűlőn lévő telkén, a város engedélyével.

Pest város új köztemetője hivatalosan csak 1849. április 1-jén, virágvasárnap nyílt meg. A hadi események - április 2-án zajlott le a hatvani csata, végéhez közeledett a tavaszi hadjárat - ebben kevés szerepet játszottak. Annál fontosabb, hogy a városban kolerajárvány dúlt. [2] Mégis, az első temetés állítólag csak április 12-én zajlott le. A pestiek a Józsefvárosi temetőbe, vagy, ha lehetett, akár Budára is temetkeztek, de az új, az akkori várostól messze eső és nehezen megközelíthető temető megnyitását szinte mindenki kifogásolta. Mindemellett április 24-ét követően, amikor a honvédcsapatok bevonultak Pestre, az új temetőben kapta meg a végtisztességet az isaszegi csata áldozatai közül tizenegy, a Rókus-kórházban elhunyt katona. Jó ideig ez maradt a Kerepesi úti temetőben lezajlott egyetlen ünnepélyes, államiként definiálható dísztemetés.

A temetőt a város vezetése hamarosan fallal vétette körül, és az 1850-es évek elején megkezdődött a falsírboltok (a falak belső oldala mellett végighúzódó kriptasor) kialakítása, amely máig a temető legrégebbi, nagyrészt eredeti állapotában megmaradt része. Elkészült a parcellabeosztás (amely egyelőre csak a terület egyszerű geometrikus feldarabolását jelentette) és lezajlott az első fákkal való beültetés, amelyet parkosításnak aligha lehetett nevezni. Határozatot hoztak arról, hogy a temetőbe egy kápolnát, egy felügyelőházat, halotti kamrákat és egy nagyobb csontfülkét kell építeni. A temető területe, amint azt Pest, majd Budapest korabeli térképei tanúsítják, a mainál jóval nagyobb volt, mintegy 230 hold: keleti határa a mai Asztalos útnál húzódott.

Egy Hochhalt György nevű halottszállító-vállalkozónak adták bérbe a köztemető kezelését, ez azonban nem bizonyult jó megoldásnak. A sírkertbe egyre többen temetkeztek, de hamarosan olyan elhanyagolt állapotba került, hogy 1858-ban a városi tanács egy bizottságot volt kénytelen létrehozni, amelynek feladata a temető ügyének kivizsgálása volt. [3] 1860-ban a város vezetése visszavette a bérletet, és a Kerepesi úti temető kezelése egy újabb bizottság hatáskörébe került, 1860. június 23-án pedig Pest város köztemetőjévé nyilvánították. A Kerepesi úti temető gyakorlatilag is visszakerült a város kezébe, és a tanács rendelete alapján minden más pesti keresztény temetőt végleg be kellett zárni. Bár a temetések nyilvántartása már 1852-ben megkezdődött, ez 1860-tól vált módszeressé (a temető főkönyvei ma 1887-tel kezdődően vannak meg). 1865 februárjában készült el a temető teljes területének átfogó rendezési terve, Walthier G. Antal munkája.

1857-ben, városi rendeletre, a Kerepesi úti temetőben megépült a kápolna, amelybe, nem egészen legális módon, karmelita szerzetesek költöztek, akik hamarosan a Bach-korszak Pestjének hírhedt németesítő eszközeivé váltak. Magyarellenes uszításuk miatt Pest városa 1861-ben Scitovszky János hercegprímáshoz fordult, és az amúgy meglehetősen merev gondolkodású főpap intézkedései nyomán a karmelitáknak el kellett hagyniuk a kápolnát.

Míg a temetkezésben a 18-19. századig főként a szokásjog és az egyház irányító szerepe működött, addig a múlt századtól egyre inkább a törvényi szabályozás és a világi irányítás dominált. 1868-tól például törvény deklarálta, hogy az egyes bevett keresztény felekezetek tagjainak vegyesen kell használniuk a temetőket, és ez lényegében egyenlő volt a városi sírkertek köztemető-jellegének bevezetésével és törvényesítésével. A Kerepesi úti temető kapcsán már a megnyitáskor ez volt a hatóságok célja. Valójában ténylegesen szegregált területet csak a görög keleti vallású szerbek, görögök és románok tartottak fenn - az 5. parcellában, illetve a bal oldali kriptasor egy részén -, és ez, bár 1885-ben, számos hivatalos felszólítás után megszűnt, máig meghatározza a falsírboltok egy szakaszának képét.

 

A bezárt Váci úti temetőből minden elhunytat a Kerepesi útra temettek át, bár ez hosszasan elhúzódott. A Józsefvárosi temetőből azonban, ahol a temetkezés 1860-ban szűnt meg, a hamvak az 1880-as években nagyrészt a mai Rákoskeresztúri temetőbe kerültek, és az időközben megnövekedett rangú Kerepesi úti temetőbe csak az arra kijelölt, nevezetesebb sírokat vitték át. Valamennyi régi pesti temető bezárása az új temető rangját növelte. A legfontosabb, szimbolikus értékű újratemetés 1859. november 21-én zajlott le: ekkor vitték át a Váci úti temetőből Kisfaludy Károly hamvait és sírkövét (de még nem a mai helyére). Szintén onnan került 1873-ban a Kerepesi útra Horvát István történész koporsója. Emellett, a pesti temetők várható, bejelentett felszámolása miatt sokan már eleve ide temetkeztek. Számos család átszállíttatta felmenői, ősei csontjait is, ezzel legitimálva önmaguk számára az új temetőt. Sok Pesten eltemetett egykori nagyság sírjának mégis nyoma veszett, például a Józsefvárosi temetőből Révai Miklósénak, a Ferencvárosiból Bihari Jánosénak és Vitkovics Mihályénak, vagy a Váci útiból Megyeri Károlyénak, Schwartner Mártonénak és Miller Jakab Ferdinándénak.

A Kerepesi úti temető kialakulásának közvetlen előzményeként gróf Széchenyi István közismert, először 1841-ben közzétett Üdvlelde-koncepcióját aligha lehet megjelölni (bár a temetőt bemutató egykori és mai írások többnyire ezt teszik.) A tudatos, felülről is befolyásolt és a nemzet egészét megcélzó pantheonizáció itt csak a XIX. század utolsó évtizedében, de legkorábban 1870-ben, a Batthyány-újratemetéssel indult meg. A Kerepesi úti temető 1886-ig csak köztemetőként funkcionált - a térképek is Pesti temető (1859), Allgemeiner Kerepesser Friedhof (1863) vagy Neuer allgemeiner Friedhof (1872) névvel jelölték -, ezzel a céllal is jött létre, és nem azért, hogy az ország legrangosabb temetője, magyar pantheon legyen (ellentétben például a párizsi Pere Lachaise temetővel vagy a bécsi Zentralfriedhoffal, amelyek deklaráltan egy-egy nemzet temetőjeként alapíttattak, és amelyek rangját, közvetlenül megnyitásuk után, szekunder temetésekkel - kimagasló személyiségek hamvainak újratemetésével - adták meg). A temető létrehozásakor Pest rangja is más volt. A nemzet pantheonját, ha ennek terve különféle fórumokon szóba került, mindenki Budára képzelte el.

Az, hogy a XX. századra, az ott nyugvók névsorát tekintve, a Kerepesi úti temető a főváros és az ország első számú sírkertje lett, és megközelített egy ideális pantheon-státust, tudatos folyamat eredménye volt, amely azonban nem a temető megnyitásakor vette kezdetét. A pantheonizáció eleinte nem volt valódi, abban az értelemben, hogy alulról szerveződő, spontán folyamatként indult el, és csak később, a már meglévő keretek között kezdődött meg a mai Kerepesi úti temető „kitalálása” és megkonstruálása. A ma gyakran használt „Pantheon” elnevezés a két világháború között ragadt rá a temetőre, és hivatalosan még ennél is később kapta meg ezt a rangot és nevet.

A dísztemető-státust mégis azok alapozták meg, akik a temető fennállásának első évtizedeiben ide temetkeztek. Talán ez az időszak volt az ország mai legrangosabb temetőjének jövője szempontjából a legfontosabb (később, ahogyan a temető egyre előkelőbbé vált, a pantheonizációs folyamat már egyre könnyebben gyorsult fel). Ebben az időszakban egyértelműen a falak melletti sírboltok jelentették a Kerepesi úti temető első számú, kitüntetett jelentőségű részterületét (ezeken belül pedig a főkapuhoz közelebb eső részek), illetve, kisebb mértékben, a főkapuhoz közeli parcellák. A falsírboltok nagy többségét német és magyar polgárcsaládok vették meg.

A sírhely új temetőben való kiválasztását elsősorban a három régi pesti temető várható és meg is kezdett felszámolása motiválhatta, illetve emellett egyfajta innovációs hajlam, új iránti fogékonyság, esetleg a Kerepesi úti temető későbbi rangjának megsejtése, megelőlegezése, és ennek nyomán a várhatóan előkelő sírhelyek elfoglalása. Utóbbira kiváló példa az 1868-ban elhunyt Unger Antal vaskereskedő, Pollack Mihály veje, aki még életében közvetlenül a temető főbejárata mellett váltott meg és építtetett egy családi sírboltot (1987-ben felszámolásra került). 1860 és 1885 között pedig már nem volt választási lehetőség: 1886-ig a Kerepesi úti temető volt az egyetlen folyamatosan működő pesti sírkert, amely így hamarosan be is telt.

Érdemes felhozni néhány példát arra vonatkozóan, hogy ebben a kulcsfontosságú időszakban, 1860 előtt, kiket temettek el a legelőkelőbb részen, tehát a falsírboltok valamelyikében. Az első két jelentős személy az 1850-ben elhunyt Eggenberger József, kora legjelentősebb könyvkereskedője, valamint Röck István gépgyáros volt. 1851-ben temették ide Fejérváry Gábor archeológust, 1852-ben Zoltán Jánost, a forradalom belügyi államtitkárát, 1854-ben Birly Ede Flóriánt, a pesti egyetem rektorát és Czech János történészt, 1855 novemberében Vörösmarty Mihályt, majd ez év végén Jerney János nyelvészt, 1858-ban Bauer Mihály szobrászt, Dégen János egyetemi tanárt, Bene Ferenc városi főorvost és Bártfay László írót, valamint az első arisztokratát, gróf Andrássy Juliannát, 1859-ben és 1860-ban pedig Eckstein Frigyes és Csausz Márton orvosokat. 1860. április 4-én zajlott le Forinyák Géza temetése, jelentősen megemelve a temető presztízsét, mivel Vörösmartyé mellett az abszolutizmus kori Pest politikailag legfontosabb gyászszertartása volt. Mind a költő, mind a mártír joghallgató temetésén hatalmas tömeg tüntetett némán a forradalom mellett és az elnyomás ellen, ahogyan a kor többi fontos temetésén is, például Barra Imréén Kolozsvárt, vagy gróf Teleki László pesti búcsúztatásán, majd sziráki temetésén, és, bár kisebb mértékben, de gróf Széchenyi István nagycenki temetésén is. (Utóbbi egyébként egy héttel a Forinyák-temetés után zajlott le, és április 30-án Pesten is tartottak Széchenyi tiszteletére egy gyászünnepélyt.)

A falsírboltok mellett az 1850-es években eltemettek néhány jeles személyt a temető belső részeiben is, elsősorban a főkapuhoz közeli, mára már teljesen átalakított parcellákban (például az egykori 5/a., a 7. és a 13. számúban): 1851-ben Egressy Bénit, 1854-ben Fáncsy Lajos színházi rendezőt, 1855-ben Repiczky János nyelvészt és Obernyik Károly írót, 1856-ban Appiano Józsefet, Pest polgármesterét, 1857-ben id. Beöthy Lászlót, 1858-ban pedig Bajza Józsefet, Reguly Antalt, id. Lendvay Mártont és Szontágh Gusztávot.

A Kerepesi úti temető falsírboltjaiba temettek az 1860 utáni tíz évben három pesti polgármestert (Szepessy Ferencet, Terczy Szilárdot és Rottenbiller Lipótot), hat akadémikust (Sauer Ignácot, Szalay Lászlót, Bugát Pált, Pákh Albertet, Balassa Jánost, Gebhardt Xavér Ferencet), valamint a főváros iparának (Ganz Ábrahám, Schlick Ignác), művészeti életének (Györgyi Alajos, Szilágyi Béláné, Wieser Ferenc) és közéletének (Láng Ignác, Clair Ignác, id. Emich Gusztáv, Gozsdu Emánuel) jelentős képviselőit. A Salzburgban elhunyt Szalay László repatriációja és nagy tömegeket megmozgató gyászünnepélye méltó folytatása volt az ötvenes évek - fent említett - hasonló megmozdulásainak.

Egyes temetések tanúskodtak a még élő nagyságok majdani sírhelyének hollétéről is: 1866-ban például Pulszky Ferencné és Gyulai Pálné kapott sírhelyet a temető fala mellett. A falsírboltokra a továbbiakban is főként a természetes fejlődés, az „öntudatlan” pantheonizáció volt a jellemző, bár néha történtek szekunder temetések is, például id. Schedius Lajosé vagy Semmelweis Ignácé (aki azonban csak 1891-től 1894-ig nyugodott itt, és még háromszor áttemették), de általában nem felsőbb szintű, hanem családi kezdeményezésre. Az 1863-ban elhunyt Trattner-Károlyi István nyomdatulajdonos például az általa megváltott sírboltba temettette át sógora, apósa és felesége hamvait, akik mind a Kerepesi úti temető megnyitása előtt haltak meg. A századfordulóig a falsírbolt-együttes maradt a temető legrangosabb része, számos politikusnak, művésznek és tudósnak adva végső nyughelyet. A négy törési ponton, vagyis a temető sarkain négy mauzóleum épült: a Sebastiani és a Ganz családé, a Thalmayer családé, amelyet 1926-ban csontfülkévé alakítottak, valamint Saxlehner András sírboltja, amelyet az 1950-es években az Új köztemetőbe telepítettek át.

Az egykor közel ezerkétszáz síremlékből álló falsírbolt-együttes jelentőségét - a neves személyiségek sírja mellett - ma elsősorban az adja, hogy természetes kialakulású, tehát jórészt nem szekunder temetésekkel jött létre. Máig őrzi múlt századi képét, és ma ez a Kerepesi úti temető legnagyobb olyan, területileg összefüggő része, amely hiteles és eredeti képet nyújt az egykori urbánus temetkezésről, elsősorban természetesen az elit temetkezéséről. Az 1970-es évekre a temető fala mellett álló összes síremlék műemléki védettség alá került (körülbelül egy negyedszázaddal korábban, mint a temető egésze).

Néhány, a temető történetére mindvégig jellemző jelenség már az 1860-as években egyértelműen megfigyelhető. Az egyik legfontosabb a temető kettőssége: az, hogy egyszerre szolgált a nemzet és a főváros fontos - később pedig első számú - temetőjeként. Megszülettek az első művészi értékű síremlékek is, amelyek egyben az első példák voltak arra, hogy egy-egy kor funerális művészete mindig foglalkoztatta az akkori jelentős építészek és szobrászok nagy részét. Ami az építészetet illeti, a Ganz-mauzóleumot például Ybl Miklós tervezte 1869-ben (de csak 1913-ra épült fel).

 

Az 1850-es évektől az egyetem jogi és orvosi karának hallgatói rendszeresen szerveztek tüntetéseket és koszorúzásokat a Kerepesi úti temetőben, általában március 15-én. A vértanúk nyugvóhelyeinek többségét ekkor még nem ismerték, de meglátogatták mindazokat a sírokat, ahol a forradalomhoz és a szabadságharchoz - vagy annak közvetlen következményeihez - kötődő személyek nyugodtak (például az 1864-ben agyonlőtt Zilahi Sebess Emil síremlékét). A mártírok kultuszhelyeinek kialakítása csak a kiegyezés után vehetett lendületet. Elsőként, 1868-ban a „kilenceket” - kilenc, részben 1849-ben, részben később, a Mack-féle szervezkedés kapcsán kivégzett személyt -, pontosabban az ő feltételezett hamvaikat exhumálták a Józsefvárosi temetőben. Damjanich János özvegyének kezdeményezésére temették át őket a Kerepesi úti temető egyik legelőkelőbb részébe, a 26/1. parcellába (akkor még itt vagy ennek a közelében volt például Gaál József, Czuczor Gergely, Petőfiné Szendrey Júlia és Kiss Károly ezredes sírja is, valamint az 1869-ben börtönben meghalt Böszörményi Lászlóé, amely szintén fontos kultikus célponttá vált). A kilenc vértanú közös síremlékét 1870-ben avatták fel, és ma a 31. parcellában található.

Ezt követte az 1849. október 6-án kivégzett és a pesti ferences templom kriptájában nyugvó gróf Batthyány Lajos újratemetése, 1870. június 9-én. Amikor családja és a temetést szervező bizottság úgy döntött, hogy az első magyar kormányfő koporsója a Kerepesi úti temetőbe kerül, az egyik legfontosabb lépést tették meg a nemzeti temető kialakítása felé (szóba került az is, hogy valahol a város területén épüljön fel a síremlék). Batthyány kivégzésekor megfordult a halál és a temetés rendje: az előbbi publicitását követően a nyilvánosság elől elzárva csempészték a templomba (a temetést megtiltó és a grófot jeltelen sírba eltemettetni kívánó osztrákok állítólagos kijátszásának története közismert). A mártíromság a test felemeltetésével - a translatio-val - és a szekunder temetéssel vált igazán teljessé, Batthyány egyénisége ekkor került be végleg a köztudatba. 1874-ben felavatott, az elfogadott tervekhez képest máig befejezetlenül maradt mauzóleuma - Schickedanz Albert alkotása -, a Kerepesi úti temető első nagyobb sírépítménye, máig a sírkert egyik kitüntetett helye, amelynek közelében sokak váltottak sírhelyet. [4]

1877-ben avatták fel az 1849-ben kivégzett lengyel honvéd alezredes, herceg Mieczysław Woronieczki-Korybut síremlékét a ma már nem létező 4/a. parcellában (jelenleg a 30. parcellában áll). Az említettek mellett a Kerepesi úti temetőben található a szabadságharc további két kivégzett politikusának, Csány Lászlónak és báró Perényi Zsigmondnak a sírja is (előbbi eredetileg szintén abban a parcellában állt, ahol egykor a kilenc vértanú emlékműve).

A mártírokkal kapcsolatos, már tudatos pantheonizáció következtében lassan - a falsírboltokon kívül - a temető egyes belső területei is rangot nyertek. Ebben a legfontosabb szerepet természetesen az elsődleges temetések játszották. Azoknak a múlt században elhunyt neves személyeknek a sírjai azonban, akiket haláluk után nem a falak mellett temettek el, ma már legnagyobb részben másodlagos-harmadlagos helyeken találhatók. Az áttemetéseket többnyire temetőgazdálkodási és területrendezési, ritkábban politikai okok indokolták (az így kialakított legfontosabb díszparcellákról a későbbiekben még lesz szó). Ma a falsírboltok és a fontosabb sírokat összegyűjtő díszparcellák teszik ki a temető 19. századi síremlék-anyagának legnagyobb részét. Az eddig említetteken kívül azok a neves személyek voltak a temető rangjának megalapozói, akiket halálukkor a Kerepesi úti temetőben temettek el, de még a dísztemetővé nyilvánítás, tehát 1885 előtt haltak meg. Azok a sírok, amelyek ma is megvannak, többségükben a 9., a 18., a 29/1., a 34/1. és a 34/2. számú parcellában, illetve azok egy részén találhatók.

Az 1870-es években zajlott le a temető mai beosztásának megtervezése és kialakítása, valamint az első szakszerű, már kertművészeti szempontokat is figyelembe vevő parkosítás. Ezek nyomán a parcellák számozása már nagyrészt megfelelt a mainak, de több parcella volt, hiszen a temető a mainál jóval nagyobb területen helyezkedett el. 1866-ban adták át a temető szomszédságában a Józsefvárosi pályaudvart, a MÁV első pesti pályaudvarát, amelynek jelentősége az 1884-ben Középponti pályaudvar néven megnyíló Keleti révén csökkent le. Utóbbi szintén a temető közelében, attól északra található. Az, hogy a temető két - máig működő - pályaudvar közé került, az első lépést jelentette a temető veszélyeztetettsége, „rossz környékké” válása felé. Az 1872-es városrendezési pályázat szerint a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a temető környékén katonai gyakorlóhelyeket akart létrehozni, ez azonban nem valósult meg.

1870 januárjában Pest vezetése betiltotta a város falain belül való temetkezés minden formáját. 1874-ben végleg megszüntették a Ferencvárosi temetőt. A Váci úti temető teljes felszámolását és a sírboltok betömését 1873-ra rendelték el, de az ezzel kapcsolatos munkálatok 1874-ig elhúzódtak. [5] Utóbbiból a Kerepesi úti temető közös sírjába helyezték át az ott talált valamennyi földi maradványt. Az ezt megörökítő, ma a 43. parcellában található emlékoszlop felirata szerint az újratemetések még 1876-ban is folytak.

1876-ban született meg az az egészségügyi törvény, amely többek közt a temetkezéssel kapcsolatos modern higiéniai előírásokat és az adminisztráció kötelezettségét is elrendelte. Kötelezővé vált a halottkémlelés, valamint az, hogy a halál beállta után legalább negyvennyolc (nyáron harminchat) órán át várni kell a temetéssel. A törvény szabályozta a sírhelyek méreteit, egyes sírhelyek megváltásának idejét és az exhumálás lehetőségeit. A rendelkezésekkel szoros összefüggésben Budapesten megalakult az Entreprise des Pompes Funebres, az első nagy hazai temetkezési vállalat. [6] 1879-ben határozat született egy, a Kerepesi úti temetőben létesítendő halottasházról, amelyben boncterem és ravatalozó működik. Az épület egy év múlva, Máltás Hugó tervei szerint fel is épült, de már tíz év múlva bővítésre szorult.

1874-ben külön parcellát nyitottak azoknak, akik nem részesülhettek egyházi temetésben, tehát az öngyilkosok és a kivégzettek számára (ez a ma már nem létező parcellák egyike, a 68. számú volt). Ugyanebben az évben azonban egy sokkal jelentősebb szegregációs aktus is lezajlott: megnyílt a Kerepesi - ismertebb nevén Salgótarjáni úti - zsidó temető, amely az 1845-től 1910-ig fennállott Váci úti, valamint az 1874-ig használt Lehel utcai zsidó temetőt váltotta fel Pesten.

 

Feltehetően 1871-ben merült fel először az a gondolat, hogy a Kerepesi úti temetőt a nemzet első számú sírkertjévé lehetne tenni. A tervet Feszl Frigyes fogalmazta meg, aki - az egyesítés előtt álló város általános rendezésére meghirdetett pályázat keretében - azt javasolta, hogy Pest szüntesse meg a Kerepesi úti temető köztemető-jellegét, és azon túl csak kimagasló személyiségeket temessenek el itt (a Pere Lachaise-t jelölte meg követendő példaként).

A temető azonban még több, mint egy évtizeden át köztemető maradt, és legelőkelőbb részeit a 19. században mindvégig a falsírboltok jelentették. Ezen a Batthyány-temetés sem változtathatott, de 1876. február 3-án Deák Ferenc temetése - és főként mauzóleumának tizenegy évvel későbbi felavatása - megalapozta a temető topografikus hierarchiájának azt az átalakulását, amely a századfordulóra teljesedett ki. A temetés további jelentőségét az adja, hogy ez volt a dualizmus kori főváros első igazán látványos és teátrális - a későbbiekben olyan jellegzetessé váló - funerális ceremóniája. Deák Ferenc, halálát és temetését tekintve, kilóg a nagy magyar politikusok sorából: természetes halállal halt meg, halála abban a városban következett be, ahol eltemették, tehát testét nem kellett elszállítani (nem kívánt „hazatemetkezni” sem, mint a kor legtöbb jelentős politikusa), emellett temetése nem szekunder temetés volt, és később sem részesült ebben. Halálakor politikailag már inaktív volt, de befolyását megőrizte, és temetése nemcsak mint a kormány vagy a főváros, de mint az egész nemzet diadalmenete folyt le. (Valójában mauzóleumának felépüléséig ő sem pontosan ott nyugodott, ahol ma, hanem egy ideiglenes sírhelyen. Áttemetésének azonban nyilván nem politikai vagy területrendezési, hanem gyakorlati okai voltak.)

A mauzóleumra meghirdetett pályázatra 42 terv érkezett be. Gerster Kálmán, a Kossuth-mauzóleum majdani tervezője kapta meg az első, Schickedanz Albert, a Batthyány-mauzóleum alkotója pedig a második díjat. A Deák-mauzóleum, amelynek építése 1884-től 1887-ig tartott, a 19. században az első, az architektúrával egyenrangú plasztikai részleteket felvonultató hazai sírépítmény volt, Kiss György angyalszobrának kivitelezése pedig - a Schlick-féle üzemben - az első nagyobb méretű hazai bronzszobor-öntés (egy évtizeddel korábban a Batthyány-mauzóleum szobrászati része még megvalósulatlan maradt). A belső tér díszítését Székely Bertalan tervezte és Róth Miksa kivitelezte, a szarkofágon lévő, a második világháborúban megsemmisült, a ravatalon fekvő Deákot ábrázoló szobor pedig Stróbl Alajos egyik első jelentős alkotása volt. [7] A mauzóleum, ha az akkori viszonyokat vesszük tekintetbe, monumentálisnak és lenyűgözőnek hatott, de funkcionálisan inkább egy emlékműhöz, mint egy síremlékhez állt közel.

1876-ban már nem képezte vita tárgyát az, hogy Deákot hol temessék el: a Kerepesi úti temető, Pest temetője a többi fővárosi sírkerttel legalábbis egyenrangú volt. A jelentősebb pesti és budai temetők egy része még nem létezett, másik része már nem - vagy csak részlegesen - működött. A Deák-mauzóleum helyének kiválasztása azonban döntő fontosságú változásokat indukált: megteremtette a feltételét annak, hogy a temető leghangsúlyosabb része a belső területre helyeződjön át. A II. számú kaputól a Deák-mauzóleumig vezető út (az úgynevezett Deák-út) és az ötödik keresztút (a Deák-keresztút) metszéspontjában lévő körönd, ahol a mauzóleum felépült, a Kerepesi úti temető szimbolikus centrumává vált, környéke pedig a századforduló után a temető legkitüntetettebb részterületévé, ahol díszsírhelyek sora épült ki, és eldőlt, hogy itt lesz a régi, nevezetes sírkövek összegyűjtésére szolgáló első díszparcella is. A Deák-út volt 1903-ig, a Kossuth-mauzóleum építésének kezdetéig a temető gerince, egyetlen fő útvonala. Ettől kezdve két, párhuzamos és egyenrangú gerinc létezett, és a főkaputól induló út (a tulajdonképpeni Fő-út) majd csak az árkádsírok megépülése, illetve a 34/1. számú művészparcella létrejötte után nyerte vissza 1870 körüli rangját, és vált a harmadik fontos útvonallá.

A falsírboltok természetesen nem vesztették el azonnal jelentőségüket. Érdemes megemlíteni néhány jelentős egyéniséget, akik a század utolsó évtizedeiben oda temetkeztek. Elsősorban annak a nagy tudósgenerációnak a tagjait, akik ekkoriban tűntek el az élők sorából: közülük a temetőfal mellett temették el 1871-ben Érdy János régészt és Flór Ferenc sebészt, 1873-ban Pólya József főorvost, 1875-ben Toldy Ferenc irodalomtörténészt, 1877-ben Preysz Móric kémikust, 1878-ban Horváth Mihály történészt, Fogarasi János nyelvészt és Kovács Sebestény Endre sebészt, 1881-ben Horváth Ignác mérnököt, 1882-ben Konek Sándor statisztikust, 1884-ben Bókay János gyermekorvost, 1888-ban pedig Balogh Kálmán fiziológust. A kor nem egy neves írója (Bulyovszky Gyula, Pompéry János, Királyi Pál József) vagy politikusa (Almásy Pál, Perczel Béla) számára szintén itt választottak nyugvóhelyet.

Még az 1890-es években is, amikor a falsírboltok már nem voltak divatosak és kezdték elveszíteni kitüntetett szerepüket, olyan jelentős akadémikusokat temettek ide, mint Hunfalvy Pál, Wenzel Gusztáv, Gönczy Pál, Tomori Anasztáz, Frivaldszky János, Margó Tivadar, Poór Imre vagy Pulszky Ferenc. Többségük esetében azonban már nem új sírhely választásáról, hanem egy-egy - akár már évtizedek óta is működő - családi sírboltba való temetkezésről volt szó. 1891-ben egy rövid időre a temető fala mellett temették el Semmelweis Ignác hazahozott hamvait is. O 1865-től 1891-ig Bécsben, a Schmelzi temetőben nyugodott, majd három éven át, 1894-ig családja J. 107. számú falsírboltjában. Újabb - ezúttal már nem családi, hanem közösségi kezdeményezésre történő - exhumálását követően a 21. parcellában volt a sírja, 1930-tól 1963-ig pedig a 34/2. parcella egyik díszsírhelyén (1894-ben készült síremléke, Schickedanz Albert és Herczog Fülöp műve ma itt látható). Ötödszörre, halála centenáriumán szülőháza, a mai Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum udvarán kialakított sírboltban temették el, ahová új síremlékét Borsos Miklós készítette.

1878-ban nyílt meg, szintén a fal mellett, az első piarista sírbolt, ahol 1886-ig többek mellett négy akadémikus piaristát is eltemettek, akik közül kettőt (Szepesi Imrét és Schirkhuber Móricot) halála után hoztak át ide, kiváló példájaként a tudatos, de kiemelten csupán egy bizonyos kört (ezúttal a szerzetesrendet) érintő pantheonizációnak. Ferences, cisztercita és szervita temetkezési hely is létesült egy-egy falsírboltban, valamint két apácarendi sírhely. Később, a temető más részein, jezsuita és karmelita sírboltokat is kialakítottak. 1920 után a temető hátsó falánál még egy piarista sírboltot nyitottak, a rend Kolozsvárról áttelepült ága számára.

A temető parcellái közül az 1870-es és 1880-as években azok voltak a legjelentősebbek, amelyek ma teljesen jelentéktelenek: a főbejárat körüliek (a mai - egykor több részre osztott - 4. és 5., valamint a 6. és a 7. számú parcella). Itt temették el például 1875-ben Mátray Gábort és Izsó Miklóst, 1876-ban Székács Józsefet, 1878-ban Szigligeti Edét, 1882-ben Greguss Ágostot vagy 1884-ben Frankenburg Adolfot. A szintén 1884-ben elhunyt Táncsics Mihály a 13. parcella első sorában, körülbelül a mai munkásmozgalmi mauzóleum helyén kapott sírhelyet, 1882-ben Arany János pedig a 8. és a 14. számú parcella sarkainak temetőfal melletti találkozásánál, egy elkülönített kis területrészen (sírja fölé később, a temetői fitoszimbolika jellegzetes példájaként, Margitszigetről áttelepített tölgyeket ültettek). Szintén 1882-ben temették át a Józsefvárosi temetőből Petőfi Sándor szüleit. 1884-ben zajlott le a század egyik legnagyobb magyar építészének, Feszl Frigyesnek a temetése.

 

1885-ben a fővárosi közgyűlés 880. számú határozata a Kerepesi úti temetőt dísztemetővé nyilvánította, és elrendelte, hogy ott ingyenes temetés és díszsírhely illesse meg a rossz anyagi körülmények között vagy magányosan elhunyt tudósokat és művészeket. Ez a döntés jelentette a temető majdani szisztematikus és koncepciózus díszsírhely-programjának nyitányát. Egyértelműen csupán ettől az évtől zajlott a Kerepesi úti temetőben valódi pantheonizáció, amelynek egyik első lépéseként, még 1885-ben, hazahozták Bécsből, a Währingi temetőből Vas Gereben hamvait.

Dísztemetőnek, a nemzet első számú sírkertjének tarthatták-e már ekkor a Kerepesi úti temetőt, vagy csak deklarálták, hogy azzá kell válnia? A válasz bizonytalan, de az biztos, hogy rangos temető volt (az eddigiekben ezt igyekeztem igazolni). A temetőt, ahol akkor már ott nyugodott Vörösmarty és Arany, Deák és Batthyány, nem lehetett jelentéktelennek tartani, de jelentősége nem kis részben spontánul, felülről való beavatkozás nélkül, szinte „észrevétlenül” alakult ki. Megnyitásakor nem volt több Pest egyik köztemetőjénél, ám az 1880-as évekre első számú temetővé minősült át mind a főváros, mind a nemzet számára. A továbbiakban a temető fejlesztése már tudatos volt, jól megideologizált, és annyira intenzív, hogy a 20. századra egy nagy része túlságosan is konstruálttá vált.

A dísztemetővé nyilvánítás elősegítette, sőt, szinte megkövetelte a kimagasló személyiségek tömeges ide temetkezését. A Kerepesi úti temető felvirágzása egybeesett az ország egyik legprogresszívebb korszakával. A hatalmas kulturális fejlődéssel, a mentalitás átalakulásával természetesen együtt járt az alkotók, az országépítők számának ugrásszerű megnövekedése is. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy rövidesen nevezetes sírok százai sorakoztak a temetőben (sokkal több, mint amennyi például a Váci útiban valaha is volt). A ma itt nyugvó és már eleve ide temetett neves személyek közt azonban túlnyomó többségben azok vannak, akik a 20. század első felében hunytak el.

Ha a falsírboltokat nem vesszük számításba, akkor a dísztemetővé nyilvánítás előtti időszakból viszonylag kevés síremlék maradt ránk, azon sírok száma pedig, ahol olyan 1885 előtt elhunyt személy nyugszik, akinek itteni temetése nem újratemetés volt és akit később sem temettek át máshová - és a sírja ma is megvan - tíznél is kevesebb. A legrégebbi ide tartozó sír Szilágyi Istváné, az 1863-ban elhunyt mecénásé, a mai 24/1. számú parcella sarkán (síremléke 1877-ben készült el). Megemlíthető továbbá Böszörményi László (26/1.), Csengery Antal (24/1.), Vetter Antal (24/1.), Halmi Ferenc (43.), Kasselik Ferenc (20/1.), gróf Festetics Leó (43.), valamint Arany János hamvainak nyughelye (maga a síremlék több esetben 1885 után készült, a Kasselik-sírbolt pedig csak 1926-ban).

Azoknak a neves személyeknek a sírjai, akiket 1885 előtt temettek el a Kerepesi úti temetőben, de azóta már egyszer vagy többször áttemettek, ma díszparcellákban sorakoznak, elsősorban a 9., a 18., a 29/1. és a 34/1. számúban. Számos 1885 előtti híres sírnak mára teljesen nyoma veszett, de van számos olyan is, amelyet máshonnan hoztak át a temetőbe (a legtöbbet a régi, felszámolt budai sírkertekből).

Ugyanakkor a rendkívül gyors ütemben gyarapodó fővárosnak köztemetőre is szüksége volt. Ebből a célból nyílt meg 1885-ben Budán a Németvölgyi, 1886 májusában Pesten pedig a Kőbányai (ismertebb nevén Rákoskeresztúri) köztemető, amelynek megnyitása után pesti lakosok jó ideig csak kivételes esetben temetkezhettek Budára. Előbbi hamarosan szűknek bizonyult, és tíz éven belül megtelt. A budai temetkezési gondok megoldására nyílt meg 1894-ben, 42 hektáron a Farkasréti temető, illetve egy évvel később a Farkasréti zsidó temető, 1910-ben pedig - a már 1888-ban lezárt régi helyett - az új Óbudai temető.

A Kerepesi úti temetőben az 1890-es évektől már akadálytalanul folyt a módszeres temetőgazdálkodás, amely az 1882-ben megjelent A fővárosi köztemető szabályzata előírásait követte. A gyakori exhumálások, a híres sírok akár többszöri költöztetése újra és újra tiltakozást váltott ki, és nem mindig alaptalanul: az 1867-ben meghalt Hild József vagy az 1883-ban eltemetett Petzval Ottó sírja az exhumálásokat követő gondatlanság miatt tűnt el a Kerepesi úti temetőből. A temetések száma átlagosan évente közel ötszázra esett vissza, mivel a sírhelyek nagyon megdrágultak. A neves személyek sírjai mellett egyre inkább a családi sírhelyekre és sírboltokba való temetkezés dominált. Harminc évenként - ennyi volt akkor a porladási idő - új sírjel-generációkkal töltötték fel az egyes részterületeket: az 1960-as évekig három nagy „rotációs hullám” történt. Bizonyos részek - a régebben megtelt parcellák - mindig elhanyagoltak voltak, mások üresek. Az 1940-es évek elejére már egyáltalán nem maradt olyan parcella, amely a temető megnyitása utáni első feltöltődés idejéből származó képét mutatta volna (kivéve természetesen a falak melletti sírboltokat).

 

1894-ben zajlott le Budapesten minden idők leggrandiózusabb, legnagyobb tömeget megmozgató és legtöbbször emlegetett magyarországi temetése, Kossuth Lajosé. Ez volt az egyetlen olyan gyászszertartás a Kerepesi úti temetőben, amely a mai napig helyet kap a köztudatban, amelyre szinte minden, a korral foglalkozó történeti munka, memoár vagy egyéb írás kitér, és amelynek részletei is viszonylag jól feldolgozottnak mondhatók. [8]

Kossuth Lajos 1894. március 20-án halt meg Torinóban, és április 1-jén temették el a Kerepesi úti temetőben, ideiglenes sírhelyen, a mai mauzóleumtól körülbelül hetven méterrel balra, a Deák-mauzóleum felé vezető út mellett. Vele együtt hazahozott feleségét és lányát egy nappal őelőtte, szinte észrevétlenül temettette el a család ugyanott, ahol másnap Kossuthot az ország. Az egykori kormányzó végtisztessége körüli viták szorosan kapcsolódtak a napi politikához, és a temetés - egy eleve kiélezett helyzetben - nyíltan az ellenzékiség és a forradalomra való visszaemlékezés jegyében zajlott. A király megtiltotta az állami gyászt, a közintézményeket nem lehetett fellobogózni, és a kormány tagjainak, a főrendeknek, a képviselőház vezetőinek, a magas klérusnak, a jelentősebb tisztségek betöltőinek - például főispánoknak vagy a főpolgármesternek -, valamint katonatiszteknek és egyenruhás sorkatonáknak nem, vagy legfeljebb csak magánemberként szabadott részt venni a szertartáson. Utóbbit a főváros szervezte meg és bonyolította le, és Kossuth hivatalosan mint Budapest díszpolgára részesült sírhelyben (bár a kormányfő, Wekerle Sándor a színfalak mögött jelentős mértékben elősegítette a temetés lebonyolítását). [9]

Kossuth Lajos mauzóleumának megtervezésére 1900-ban írtak ki pályázatot. 1902-ben született meg a hatalmas vihart kavart döntés, amelynek nyomán 1903 szeptemberében kezdődött meg és 1909-re fejeződött be az építkezés a temető III. számú kapujával szemben, a 22. és a 23. parcella találkozásánál. A mauzóleumot, amely máig Magyarország legnagyobb méretű funerális építménye, Gerster Kálmán tervezte, a szobrok alkotója pedig Stróbl Alajos volt. Az egyes részletek kivitelezésben közreműködött például Jungfer Gyula, Kauser József, Kölber Dezső vagy Róth Miksa. [10] 1909. november 25-én temették ide Kossuth Lajost, valamint feleségét, lányát és húgát, 1914-ben Kossuth Ferencet, 1923-ban pedig Kossuth Lajos Tivadart, a család utolsó tagját, aki 1918-ban halt meg, de földi maradványait a háború és annak következményei miatt csak ekkor lehetett Olaszországból hazahozni.

Általában is elmondható, hogy minden idők legnagyobb szabású, legteátrálisabb magyarországi temetései a Monarchia korában zajlottak. A három legpompásabb 1876-ban Deák és 1894-ben Kossuth temetése, valamint 1906-ban Rákóczi és társai hamvainak hazahozatala volt.

A dísztemetővé nyilvánítás után jelentősen megnőtt a Kerepesi úti temetőben eltemetett jeles személyiségek száma. 1885-ben Nékám Sándor matematikust és Győry Vilmos evangélikus lelkészt, 1886-ban Pauler Tivadar jogtudóst, Korizmics László mezőgazdászt, Rochlitz Gyula építészt és Jókainé Laborfalvi Rózát, 1887-ben Arányi Lajos György patológust, 1888-ban Henszlmann Imre művészettörténészt és Zsigmondy Vilmos bányamérnököt, 1889-ben Apáthy István jogtudóst, Ábel Jenő klasszika-filológust, Antal Géza urológust, valamint Reviczky Gyulát temették el a Kerepesi úton. 1890-ben kapott sírhelyet a Kerepesi úti temetőben Petschacher Gusztáv építész, 1891-ben Ballagi Mór nyelvész, Hofmann Károly geológus, Hirschler Ignác szemész, Jendrassik Jenő fiziológus, valamint Csiky Gergely és Ybl Miklós, 1892-ben Nendtvich Károly kémikus, Törs Kálmán publicista és Lumniczer Sándor sebész, 1893-ban Hantken Miksa geológus, Beliczay Gyula zeneszerző és Puskás Tivadar, 1894-ben Szabó József geológus, Nagy Imre és Horvát Árpád történészek (utóbbi Szendrey Júlia második férje), valamint Paulay Ede. A szintén 1894-ben elhunyt Komócsy József síremlékének felállítására nagyszabású gyűjtőakció indult (a kampányt Jókai Mór vezette), de Zala György alkotása csak 1903-ra készült el. Ez jó példa arra, hogy néha egy adott kor egyik legnépszerűbb egyéniségének síremléke csak hosszú idő múlva valósul meg, éppen az adott személy és a feladat túldimenzionáltsága miatt.

1895-ben a Kerepesi úti temetőben temették el Szarvas Gábor nyelvészt, Tóth László festőművészt, Székely József levéltárost, valamint Komjáthy Jenőt, 1896-ban Degré Alajos írót és id. Jankó János karikaturistát, 1897-ben Volf György nyelvészt, Jurányi Lajos botanikust és Pólya Jakab közgazdászt. 1898-ban apja, Arany János sírjában kapott nyugvóhelyet Arany László. Az 1897-ben elhunyt, és egykor a 12. parcellában eltemetett Vajda János Donáth Gyula tervezte síremléke, amely egy lantra omló, haldokló hattyút ábrázolt volna, soha nem valósult meg, helyette 1915-ben Somló Sári készítette el a ma is látható sírt. A fentiekben felsorolt temetések többsége a bejárathoz közeli parcellákban történt, és szinte valamennyi említett személyt legalább egyszer áttemették azóta.

1900-ban Munkácsy Mihály temetése látványos, szinte bombasztikus körülmények között, de egy kevésbé preferált, akkor másodrendűnek számító helyen ment végbe. Sírjának ottléte sem változtatott ezen: 1911-ben, Telcs Ede készítette síremlékének felavatásakor még mindig ez volt a szűkebb környék egyetlen igazán nevezetes sírja. A hely - ahol sírja ma is áll - akkor vált rangosabbá, amikor 1928-ban itt kezdték el kialakítani a temető majdani legfontosabb díszparcelláját.