Az eddigiekben minden arra mutatott, hogy a Kerepesi úti temető a századfordulóra valóban a nemzet pantheonjává vált, az első számú sírkertté, amelynek jelentősége megtámadhatatlan és elvitathatatlan. Történtek azonban ennek ellentmondó események is. 1907-ben a Bárczy István-féle városfejlesztési terv például javasolta a temető teljes megszüntetését, valamennyi síremlék áttelepítését, és kezdeményezte területének a beépítését. A soha meg nem valósuló terv elleni tiltakozás állítólag újabb és újabb reprezentatív sírok létrejöttét inspirálta, sőt, ebben az évben épült fel a temető új kápolnája, valamint a 34/1. parcellában a Guttmann-mauzóleum.

1906-ban zajlott le gróf Thököly Imre hamvainak késmárki, valamint II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, gróf Bercsényi Miklós, gróf Csáky Krisztina, gróf Esterházy Antal, Sibrik Miklós és Rákóczi József földi maradványainak kassai újratemetése. [13] A fővárosban október 28-án monumentális gyászünnepséget tartottak a Törökország felől ide érkező hamvak tiszteletére (az ehhez kapcsolódó díszmenetet Szendrei János történész rendezte). A Rákóczi-emigráció tagjai közül ugyanebben az évben másokat is hazahoztak - például Vay Ádámot Danzigból, a mai Gdanskból -, de Budapesten senkit sem temettek el közülük, és szóba sem igen került, hogy esetleg a Kerepesi úti temetőbe vigyék őket. Utóbbi tehát még ekkor sem számított a nemzet egyedüli fontos és reprezentatív temetkezési helyének.

Ebből a szempontból különösen fontos a hazatemetkezők jelentősége. A dualizmus évtizedeinek kulcsfiguráit jelentős részben nem a fővárosban temették el, ahová tevékenységük döntően kötötte őket, hanem vidéken - birtokukon, lakóhelyükön vagy azon a településen, ahol születtek -, egy generációk óta használt, vagy éppen általuk alapított családi sírhelyen, esetleg egy magányos sírban. Elsősorban - de nem kizárólag - olyan arisztokratákról és más, alacsonyabb rangú nemesekről van szó, akik a politikai életben tűntek ki, de voltak köztük tudósok vagy művészek is: 1890-ben gróf Andrássy Gyulát, 1892-ben Baross Gábort, 1902-ben Tisza Kálmánt, 1907-ben báró Podmaniczky Frigyest vagy 1918-ban gróf Khuen-Héderváry Károlyt vidéken temették el. A Kerepesi úti temetővel szemben komolyabb konkurenciát jelentő nagyvárosi sírkerttel legfeljebb Kolozsvár rendelkezett, bár a Budapesten tevékenykedő neves erdélyi személyiségek egy jelentős része már ekkoriban sem temetkezett haza.

A Kerepesi úti temetőt az arisztokrácia is preferálta. Az 1930-as években több száz bárói, grófi vagy hercegi sír volt itt - egyes családok sírboltjai, illetve olyan sírhelyek, ahol arisztokrata személy is nyugszik -, mára körülbelül nyolcvan maradt meg belőlük. A mágnáscsaládok minden típusa képviseltette magát: a több évszázados tradíciókkal rendelkező történelmi famíliák éppúgy, mint a homo novus-ok: a bárói rangot nyert köznemesi és polgári családok, valamint a katonabárók. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyarországi arisztokrácia templomokba temetkező és mauzóleumba temetkező generációi után kialakult egy temetőbe temetkező generáció is, és ezen belül egy fontos csoport: azok, akik az ország centrális, rangban első temetőjét választották végső nyugvóhelyüknek. Az ő sírjaik között kevés az igazi, az arisztokráciához oly nagy mértékben kötődő családi mauzóleum, inkább reprezentatív család sírhelyekről van szó, amelyek nem különböznek a kor nagypolgári sírjaitól, sőt, sokszor el is maradnak azok mögött. A Kerepesi úti temetőben eltemetett, ősi és főrangú magyar családokból származó személyek legjelentősebbjei azonban elsősorban nem mint arisztokraták, hanem mint politikusok fontosak, és itteni temetésük nem egyszer újratemetés volt, mint 1870-ben gróf Batthyány Lajosé, 1962-ben gróf Károlyi Mihályé vagy 1994-ben gróf Bethlen Istváné. Emellett sokan temetkeztek ide azok közül, akik koruk tudományos vagy művészeti életének voltak fontos résztvevői. Az ő síremlékük általában tehetősségről árulkodik, de nem sírbolt jellegű, emellett nem családi sírhely: többnyire magányosan, legfeljebb egy-két családtagjukkal együtt nyugszanak ott. Nem egyszer a főváros által adományozott díszsírhelyen temették el őket, mint például gróf Zichy Jenőt vagy báró Eötvös Lorándot.

 

A Kerepesi úti temető igazi főútja, a főkaputól a 49. és az 50. parcella találkozásáig húzódó útvonal, mint már említettük, sokáig másodlagos szerepbe kényszerült a Deák- és a Kossuth-mauzóleum környéke, valamint a falsírboltok mögött. Ebben főként a két árkádsor felépülése, ezek környezetének, valamint a 10/1. számú parcella mai formájának a kialakulása, majd az 1920-as évek végén az újabb díszparcellák szekunder temetésekkel való kialakítása hozott változást.

A két árkádsor építése 1904-től 1908-ig tartott, de sírboltjait már 1905-től használták. Az épületeket Gerle Lajos és Hegedűs Ármin tervezte, a két-két kupolatér mozaikjainak megalkotásában pedig Róth Miksa, Körösfői Kriesch Aladár, Dudits Andor, Stein János és Vajda Zsigmond vett részt. Szintén 1908-ban épült fel a jobb oldali árkádsor mellett a Malosik család mauzóleuma, Wachtel Elemér műve. Környékével együtt ma is ez a Kerepesi úti temető egyik legszebb területe, és jelentős részben máig azt az autochton képet mutatja, ahogyan kialakult. Az árkádos sírboltok ekkor Európa-szerte elterjedtek, divatosak voltak, és nagyrészt itáliai példák figyelembe vételével épültek. A Kerepesi úti temető árkádsorait a közvélemény egyértelműen úgy üdvözölte, mint a falsírboltok felváltóit, azok reprezentatív szerepének átvevőit. Ekkoriban itt létesültek a legdrágább sírhelyek, amelyeket száz évre lehetett megváltani (de volt köztük, amelyet a főváros végleg átengedett egy-egy jeles személyiségnek). A családi sírboltokat eleve úgy alakították ki, hogy föléjük reprezentatív síremlékek épülhessenek. Az azonban nem valósult meg, ami az itáliai temetőkben: nem ügyelt külön bizottság arra, hogy csak művészi sírok kerülhessenek az árkádok alá. Az egyes kupolaterek alatt csontfülkéket létesítettek, olyan személyek ládába helyezett csontjai számára, akiknek a sírhelyét családjuk nem váltotta újra, de nem is akarták, hogy a földi maradványok közös sírba kerüljenek.

A temető 1922-es rendezési terve szerint árkádos sírboltokat terveztek építeni a Kossuth-mauzóleum körüli utakra is, megteremtendő a következő évtizedek dísztemetéseinek méltó környezetét. A környék rendezése után a mauzóleummal szemben öt-hat parcellát fenntartottak volna az 1848-as mártírok, politikusok és honvédtisztek áthelyezett sírjai számára, az utakat pedig árkádok szegélyezték volna, összesen 250 sírbolttal. (Az 1848-as sírkertek kialakítása 1945 után részben megvalósult, három olyan parcellában, amelyek a harmincas évek óta nagyrészt üresen álltak.)

Újabb árkádsírok végül nem épültek, de a meglévőkbe számos neves személyiség temetkezett. Néhányukat, akik még a múlt században haltak meg, családjuk hozatott ide, mintegy felszentelendő az újonnan vásárolt reprezentatív sírboltokat (így került ide Bónis Sámuel politikus, Beliczay Imre, a híres mézeskalácsos, valamint Rupp Nep. János orvos, volt egyetemi rektor koporsója). Közvetlenül az árkádsírboltok egyikében temették el 1905-ben id. Seenger Béla kőfaragót, 1906-ban Hegedüs Sándor gazdaságpolitikust, valamint a 19. század egyik legnagyobb magyar orvos-kutatóját, Hőgyes Endrét, 1907-ben pedig Kilián Frigyes könyvkereskedőt és Forster Géza mezőgazdászt. Ebben az évben avatták fel a Tóth család síremlékét is, Fritz Oszkár és Betlen Gyula közös alkotását, amely óriási sikert aratott, és az évtized funébris szobrászatának egyik szenzációjává vált. Az árkádok alatt kapott sírhelyet 1908-ban Göröncsér Gundel János festőművész, Than Károly kémikus és Jungfer Gyula műlakatos, 1909-ben Rigler József Ede papírgyáros, 1910-ben Gerhardt Gusztáv, a MÁV elnök-igazgatója, 1911-ben Lingel Károly bútorgyáros, 1912-ben Szivák Imre jogász, 1913-ban id. báró Korányi Frigyes belgyógyász, 1914-ben Náray-Szabó Sándor gyógypedagógus és Láng László gépészmérnök, valamint 1915-ben Gundel János vendéglős. 1916-ban itt temették el Görgei Artúrt, abban az idegen kriptában, amelyen ma az ő neve van feltüntetve. 1917-ben az árkádok alá temetkezett Jeszenszky Sándor jogtudós, 1922-ben Jókay Jolán írónő, 1925-ben Hellebrandt Árpád irodalomtörténész, 1927-ben Jellinek Henrik, a fővárosi közlekedésügy jelentős fejlesztője, valamint báró Kétly Károly belgyógyász, 1934-ben Gaál Jenő közgazdász, 1935-ben ifj. báró Korányi Frigyes gazdaságpolitikus és Majovszky Pál műgyűjtő, 1938-ban Győry Tibor orvostörténész, 1939-ben Hirmann Ferenc gyártulajdonos, 1943-ban Hegedüs Lóránt író-közgazdász és Paupera Ferenc bankigazgató, 1944-ben pedig báró Korányi Sándor fiziológus. Rajtuk kívül gazdag polgárcsaládok, valamint több főrangú személy váltott itt sírhelyet. 1945 után már csak egyes családtagokat temettek ide (például Gundel Károly gasztronómust vagy Láng Gusztáv gépészmérnököt), 1987-ben pedig ide került a felszámolt J. 1. számú falsírbolt valamennyi halottja, köztük a már említett Unger Antal vaskereskedő és Ráth Károly főpolgármester.

1904-ben a két épülő árkádsor közötti köröndön kapott sírhelyet Jókai Mór (akinek első fejfája, kívánsága szerint, saját háza kapujának az anyagából készült). Amilyen grandiózus temetésben részesült - monumentális ravatalát például Lechner Ödön tervezte - olyan elhanyagolttá vált később a sírja. 1925-ig szinte évente cikkeztek a lapok arról, hogy a nemzet írójának, bár kiemelt helyen nyugszik, nincs méltó síremléke, de még a meglévővel sem törődik senki - főképpen családja nem -, csupán a fővárostól kap évente kétszer, halottak napján, illetve halála évfordulóján hivatalos koszorút (1919-ben például a szinte jeltelenné vált sírt a komáromi Jókai Egyesület hozatta rendbe). Végül 1925-ben kiírták a Jókai-síremlékre a pályázatot, amelynek egyik feltétele az író azon kívánságának figyelembe vétele volt, hogy sírhantja felett ne legyen sírkő. A pályázat „csak” síremlékre szólt, bár Szomaházy István javaslata szerint mind Jókainak, mind Mikszáth Kálmánnak mauzóleumot kellett volna építeni. Az árkádsorokhoz kiválóan illeszkedő, ötletes megoldású Jókai-síremlék, Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd műve, 1928-ra épült fel.

Az árkádokat környező parcellákban, éppen ezek közelsége miatt, szintén számos kimagasló személyiséget temettek el. Ezen a környéken kapott sírhelyet 1905-ben Borbás Vince botanikus, 1908-ban illetve 1909-ben Hevesi Ödön és Lukács Antal közgazdászok, 1910-ben Prém József író és Gerle Lajos építész, 1911-ben Hirschler Ágoston belgyógyász, Lánczy Gyula történész, Vértesi Arnold publicista és Maywald József klasszika-filológus, 1912-ben Evva Lajos színigazgató, Aigner Sándor építész, Borovszky Samu történész, Cholnoky Viktor író, Csapody István szemész, Dirner Gusztáv Adolf nőgyógyász és ifj. Csiky Kálmán jogász, 1913-ban pedig Bezerédj Viktor politikus, Egerváry Gyula író, Sóltz Gyula erdőmérnök, Klösz György fényképész, Mészáros Imre, az Operaház igazgatója, Dóczy József zeneszerző, ifj. Tihanyi Miklós színész és id. Lengyel Béla kémikus. 1913-ban temették el a 18/1. parcellában az 1832-ben elhunyt báró Simonyi József huszárezredest - a híres Simonyi óbestert -, akinek hamvait az Arad vármegyei Vadász községben álló sírboltjából hozták ide. A Gerenday-műhelyben készült síremlékére egy őt ábrázoló ismert festmény relief-változata került.

1914-ben temették el az árkádok közelében Szamovolszky Ödön szobrászt, 1915-ben pedig báró Lévay Istvánt. Mindketten ismert személyek voltak, akik a világháborúban haltak hősi halált, és ezért kétszeresen megkülönböztetett figyelemben részesültek (Szamovolszky sírjára egy saját, korábban nagy figyelmet keltett munkáját állították). Az ilyen típusú sírokra a továbbiakban is a kiemelt bánásmód, nem egyszer az elhunyt tényleges érdemeitől és sorsától független túlreprezentáltság volt jellemző. Az első világháborús sírfeliratoknak, a hősi emlékművekhez hasonlóan, külön műfaja alakult ki. [14] A háború döntő fontosságú hivatkozási alap maradt, kiváló ürügy egy amúgy is neves síremlék kultikus értékének megnövelésére. Így előfordult, hogy még egy 1929-es halálesetnél is hangsúlyozottan a háborút jelölték meg annak okaként (Davida Jenő anatómus sírján).

A továbbiakban az árkádok környékén kapott sírhelyet 1915-ben Lovik Károly író, Klein Gyula botanikus és Tauszk Ferenc belgyógyász, 1916-ban Németh József színész, 1917-ben Haggenmacher Henrik sörgyáros és Madarász Viktor festőművész, 1920-ban a két meggyilkolt baloldali publicista, Bacsó Béla és Somogyi Béla (akkor a 27/1. parcellában temették el őket, de sírjuk ma már máshol van), 1921-ben Lánczy Leó bankigazgató, 1922-ben Serbán János mezőgazdász, 1923-ban Schunda Vencel József hangszerkészítő és Kacsóh Pongrác zeneszerző, 1926-ban Blaha Lujza és Meszlényi Adrienne színésznők (előbbi kiemelt díszsírhelyen, utóbbi apja már jó ideje itt álló sírboltjában), 1928-ban Alpár Ignác építész, 1929-ben Rákosi Jenő publicista, 1936-ban Gerenday Béla, a kőfaragó cég tulajdonosa, 1938-ban Blaskovics László szemész és Vértesy Sándor gazdaságpolitikus, 1941-ben pedig gróf Csáky István külügyminiszter.

Az árkádsorok közelében történt temetések közül azonban Ady Endréé volt a legfontosabb, 1919 januárjában: az akkor két hónapja létező magyar köztársaság által rendezett első és egyetlen nagyszabású dísztemetés. Halálának időpontja azt eredményezte, hogy rendkívül előkelő helyen jelölték ki a sírját, és így később nem kellett újratemetni: ma is ugyanott, a 19/1. parcellában nyugszik. 1928-ban írták ki a készítendő síremlékre a pályázatot, amelyen hetven szobrász több, mint száz tervvel vett részt (ezekből külön kiállítást rendeztek a Műcsarnokban). Az első pályázat után hét művész kapott megbízást újabb tervek készítésére. A síremlék felállításáig Ady sírján egy csónakorrú fejfa állt (erre pedig egy lant és egy toll ábráját vésték, ami meglehetősen furcsa összképet eredményezett). A legjobbnak ítélt terv alapján készült művet, Csorba Géza alkotását 1930-ban avatták fel. [15] A szobor a második világháborúban súlyosan megsérült, de hibáit kijavították. Az Adyt megjeleníteni kívánó alkotásról - megszületésétől napjainkig - szélsőségesen eltérő vélemények csaptak össze.

Ady sírjának felállításával kialakult a főút két árkádsor közt haladó szakaszának vizuális lezárása: a Fülöp Elemér készítette Blaha Lujza-síremlék, a Jókai-körönd, valamint az Adyt ábrázoló szobor triásza, illetve ezek mögött az Aich-sírbolt és a Malosik-mauzóleum.

1945 után az árkádok környéke tovább őrizte rangját: ide temették át a Kerepesi úti temető más részeiről, illetve más fővárosi temetőkből például Hirschler Ignác szemészt, Berczik Árpád írót, Ilsemann Keresztély és Fuchs Emil kertművészeket, valamint Ligeti Miklóst, Zsigmondy Vilmost és Vámbéry Ármint. 1996-ban itt kapott sírhelyet Kővágó József, Budapest egykori polgármestere. Ugyanakkor a fentebb felsorolt személyek közül többek sírját felszámolták vagy áthelyezték.

Az árkádok körül szintén jeles művészek alkotásai kerültek a sírokra. Az eddig említetteken kívül például Kallós, Damkó, Telcs, Zala, Bory és Horvai, valamint Holló Barnabás, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Beck Ö. Fülöp, Vass Viktor, Lukácsy Lajos, Rubletzky Géza és Somló Sári műveiről van szó. 1917-ben itt állították fel Medgyessy Ferenc egyik első temetői munkáját, Lengyel Béla síremlékét (ma a Farkasréti temető 8. parcellájában van). A számos Gerenday-mű mellett jelen vannak a Seenger- és a Schmidt-cég munkái is. Építészeti szempontból különösen a Minich-síremlék és Alpár Ignác sírja jelentős (Kosztolányi Kann Gyula, illetve Kotál Henrik és Szege Sándor műve). Itt kell megemlíteni két további, nem az árkádok közvetlen közelében felállított, de az itteni alkotásokkal rokon, nagyon fontos síremléket. Az egyik az 1907-ben elhunyt Horti Pál iparművész sírja a mai 17/3. parcellában - a magyarországi szecesszió egyik csúcsteljesítménye, Telcs Ede és Maróti Géza közös munkája -, a másik pedig Schickedanz Alberté, akit 1915-ben temettek el a 20. parcellában. Utóbbi elsősorban a síremléket készítő művész személye miatt jelentős: Moiret Ödönről van szó, akinek funerális alkotásai főként Bécsben állnak, de aki bámulatosan újszerű és fantáziadús ifjúkori síremlék-terveit sem ott, sem Budapesten nem valósíthatta meg (bár a Kerepesi úti temetőbe több művet is készített). [16]

 

A Kerepesi úti temető egyszerre volt a főváros és az ország legrangosabb sírkertje. Nem egyszer ellenérzéseket is kiváltott az, hogy a fővárosi vezetők sírja túlságosan felülreprezentált egyes országos, sőt nemzetközi jelentőségű tudósok vagy művészek méltatlanul szerény nyugvóhelyéhez képest. A tanácsnoki, alpolgármesteri, polgármesteri és főpolgármesteri sírok valóban előkelő helyeken összpontosultak, például, mint már említettük, a 28. számú parcellában, vagy később különösen a 34. számúban (de fontos ebből a szempontból a 9., a 10. és a 20. parcella is). A fővárosi, illetve az országos szinten jelentős díszsírhelyek dichotómiája azonban legerősebben a 10/1. számú parcella kialakításában mutatkozott meg. Ennek az egykor körülbelül harminc, ma huszonhárom sírból álló kicsiny parcellának a létrejötte szintén jelentős mértékben megnövelte a temető főútjának presztízsét. 1905-ben itt temették el Ráth György műgyűjtőt, 1908-ban Pállik Béla festőművészt, 1910-ben Mikszáth Kálmánt, 1913-ban Vaszilievits János alpolgármestert és Kőnig Gyula matematikust, 1915-ben pedig Désy Zoltán politikust. Utóbbi sírja akkor szintén azok közé a duplán megkülönböztetett kultuszhelyek közé tartozott, ahol egy neves, emellett a világháborúban hősi halált halt személy nyugszik. A kortársak így tekintettek az 1916-ban vonatbaleset következtében meghalt Thallóczy Lajos történész ugyanebben a parcellában található sírjára is, akit aktív diplomataként, szolgálati út közben ért a halál. A 10/1. parcellában kapott sírhelyet 1917-ben gróf Festetics Géza alpolgármester, báró Szalay Imre muzeológus, Justh Gyula politikus és Wein Manó belgyógyász, 1918-ban pedig Boda Dezső városi rendőrfőkapitány. 1919-ben báró Eötvös Lorándot a proletárdiktatúra vezetése temettette el ebben a parcellában. Ugyanebben az évben zajlott le - de már a tanácskormány bukása után - Fülepp Kálmán volt főpolgármester temetése. 1920-ban temették ide Polónyi Géza és Günther Antal politikusokat, valamint Springer Ferencet, az FTC megalapítóját, 1921-ben Wekerle Sándort és Beöthy Pált, a Képviselőház elnökét, majd 1924-ben Zielinski Szilárd építészt és Rózsavölgyi Gyula volt alpolgármestert. A későbbiekben ide került Hauszmann Alajos építész sírja, valamint azé a Bárczy Istváné, aki mind országos, mind fővárosi szinten jelentős politikus volt. Látható tehát, hogy a parcellát, kialakítása során, mind a főváros, mind a nemzet egésze számára különleges fontosságúvá kívánták tenni. Az egyes kultikus értékű helyek mégis főként ugyanazon embercsoporthoz, a főváros lakosságához, „közönségéhez” kívántak szólni, ezért a síremlékek elkészítésekor egyfajta versengés alakult ki az „állami” vagy „nemzeti”, illetve a „fővárosi” szint között. Ez azután számos reprezentatív alkotás létrejöttét inspirálta. Napjainkban ezek - Stróbl Alajos, Maróti Géza, Lányi Dezső, Ligeti Miklós, Bory Jenő, Horvai János, Vass Viktor, ifj. Vastagh György és Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotásai, valamint egy kései Gerenday-mű - határozzák meg a 10/1. parcella képét.

Thallóczy Lajos sírján egy jellegzetes Horvai-szobor látható, amely, a korabeli magyarázat szerint, egy magyar és egy szerb parasztot ábrázol, amint a koporsó felett békejobbot nyújtanak egymásnak. A gyászoló vitéz figurája egyaránt kijárt Rózsavölgyi alpolgármesternek, illetve Désynek, akinek hősiességét a ma is olvasható sírvers - melynek szerzője Ravasz László, a későbbi református püspök - annak tulajdonítja, hogy a politikus erdélyi kötődésű volt. A mecénásként is kimagasló Ráth György 1911-ben készült szecessziós sírszobra egy hármas, az antik Hekaté-ábrázolásokra visszautaló akt, ahol a női alakok egy-egy művészeti ágat szimbolizálnak (amit a szobrász, Maróti Géza, feliratokkal és attribútumokkal tett egyértelművé). Pállik Béla esete az egykori tevékenység vizualizálására tett kísérlet érdekes példája: az egykor birkákat ábrázoló képei révén hihetetlenül népszerűvé vált festő síremlékén egy pásztor és néhány jól megtermett, realisztikusan megformált birka szobra áll. A 10/1. parcellában, valamint az árkádsorok környékén találhatók azon építészsírok legszebb képviselői, ahol az egykori alkotások képe jelenik meg a síremléken: Alpár Ignácé (például a Városliget történelmi épületcsoportjának ábrázolásával), Zielinski Szilárdé (többek közt a margitszigeti víztoronnyal), Hauszmann Alajosé (az átépített királyi vár képével) és Gerle Lajosé (ezen, közvetlenül az árkádok szomszédságában, maguknak az árkádsoroknak a képe kapott helyet).

1911-ben avatták fel a mai 17/1. számú parcellában Petőfi Sándor családjának reprezentatív síremlékét, Bory Jenő művét, amely kimondva-kimondatlanul a költő kenotáfiumaként, jelképes sírjaként készült, ahol elsősorban az ő kultusza gyakorolható (erre utal a jelképhasználat is: a sas, a koszorú és a lant ábrázolása). Egy ilyen emlékmű létrehozása a programszerű pantheonizáció során már fontos, sőt, elengedhetetlen lépés volt. Petőfi szülei, mint már szóba került, 1882-ig a pesti Józsefvárosi temetőben voltak eltemetve. Ottani, anonim sírkövüket, amelyet még maga Petőfi állíttatott - ő döntött úgy, hogy nevek ne szerepeljenek a kövön -, beépítették az új emlékmű architektúrájába. Az 1868-ban elhunyt Szendrey Júlia sírja a kiürített 26., az 1870-ben meghalt Petőfi Zoltáné a 25. parcellában volt, a költő öccsét, Istvánt pedig Kondorosról temették át ide. A közös sírhelyet 1908-ban létesítették. A bronzból készült koszorúra azoknak a városoknak a neve került, amelyek részt vállaltak az emlékmű finanszírozásából, valamint a Magyar Vendéglősök Országos Szövetségéé, amely, a felirat szerint, „a jó öreg korcsmárosnak” kívánt emléket állítani egy bizonyára jelentősebb összeg felajánlásával.

 

Egy 1913-as adat szerint a főváros évente 3400 koronát juttatott a temetőiben nyugvó hírességek sírjának gondozására. 1915-ben újra szabályozták a Kerepesi úti temetőben kijelölhető díszsírhelyek adományozásának módját. A közélet, az irodalom, a tudomány és a művészet jeles személyiségei mellett iskolai főigazgatók és fővárosi üzemek vezetői kaphattak díszsírhelyet, valamint azok a tisztviselők, akik a fővárosnál hosszabb ideig felelős állást töltöttek be és akik az úgynevezett V. fizetési osztálynál nem voltak kisebb rangúak. Más tisztviselők számára, ha ingyenes díszsírhelyet engedélyeztek, azt csak más fővárosi temetőben tehették.

1919 áprilisában a proletárdiktatúra elrendelte a temetkezési vállalatok, valamint a felekezeti temetők államosítását és fővárosi kezelésbe vételét. Kötelezővé tették a halottasházi ravatalozást, és deklarálták azt, hogy Budapest területén a temetés a továbbiakban hivatalosan is hatósági feladat. Temetkezési vállalkozáshoz többé nem lehetett iparengedélyt kiadni. Ezek a rendelkezések azért fontosak, mert a tanácsköztársaság után is érvényben maradtak. Augusztus 7-én, tehát már a román bevonulás után, megalakult a temetési monopóliummal felruházott Budapest Székesfővárosi Községi Temetkezési Intézet, amely életbe léptette a fenti rendelkezések nagy részét, és hozzálátott a sok visszaéléssel vádolt, drága temetkezési vállalkozások megszüntetéséhez (ez 1926-ra fejeződött be). A temetkezési vállalatok ingatlanjai és felszerelése is községi kezelésbe került, a budapesti temetők gondozója és tulajdonosa ezután a főváros lett. 1924-től a kötelező halottasházi ravatalozást ténylegesen kiterjesztették Budapest egész területére.

1918-ra, a háborús halottak nagy száma miatt, már minden fővárosi temető helyhiánnyal küzdött. Az első világháború utáni közhangulat kevésbé engedte az akkori nagyobb szabású temetéseket reflektorfénybe kerülni, és ezek, főként a gazdasági nehézségek miatt, már nem is voltak olyan monumentálisak, nem mozgattak meg akkora tömegeket, mint a dualista kor gyászszertartásai. A letűnt időkből „itt ragadt” - általában háttérbe szorult - egykori nagy politikusok ritkán temetkeztek a fővárosban, és ha mégis, mint például Wekerle Sándor vagy Justh Gyula, ezek a komor temetések meg sem közelítették a millenniumi idők szertartásainak pompás külsőségeit.

Az új síremlékeken megjelentek a tragikus vagy vádaskodó, Magyarország sorsát a létező legrosszabbként aposztrofáló, az egykori nemzetiségekkel és az újonnan alakult szomszédos államokkal szemben rendkívül agresszív feliratok. A militarizmus szélsőséges, más körülmények közt groteszknek tűnő formái is létjogosultságot nyertek: így kerülhetett fel például egy három évesen meghalt gyermek sírkövére „A vitézi cím várományosa” felirat (Bencze Gyula sírja az 54/1. számú parcellában). Az első világháború és Trianon után, az átalakuló retorika mellett, egy gyökeresen új jelképrendszer terjedt el a temetőkben is, új síremlék-típusok és új ábrázolások jelentek meg.

A háború megrázkódtatásai és addig ismeretlen mértékű pusztítása nyomán a fővárosi sírkertekben is katonai és hősi emlékművek kaptak helyet. A Kerepesi úti temetőben 1918-ban állították fel a hatalmas „Elesettek gúláját”, amely, a Rákoskeresztúri temető hősi emlékműve mellett, a háborús halottak legjelentősebb temetőben elhelyezett fővárosi monumentuma lett (azóta megsemmisült). A temető főkapuja előtti út neve Köztemető út helyett - ahogyan a múlt század utolsó évtizedei óta nevezték - 1923-ban Fiumei út lett, a temető hivatalos megnevezése pedig Fiumei úti temető (1990 után ugyanezt a nevet kapta vissza, de az sem a két világháború között, sem ma nem vált általánosan használt elnevezéssé). Számos olyan emigráns - főként erdélyi - tudós temetkezett a Kerepesi úti temetőbe, akik, sok minden más mellett, előre felállított sírjukat is szűkebb hazájukban hagyták. (A Házsongárdi temetőben ma is áll még például az 1920-ban elhunyt Fabinyi Rudolf kémikus vagy az 1935-ben meghalt Szádeczky-Kardoss Lajos történész síremléke, a Lutheránus sírkertben, illetve az I.c parcellában, miközben előbbi a Kerepesi úti temető 39. számú parcellájában, utóbbi pedig a 48/3. számúban nyugszik.)

1919-től az 1920-as évek végéig megszaporodtak a Kerepesi úti temetőről szóló cikkek és tájékoztató írások, 1927-ben pedig megjelent egy rendszerező igényű, a temetőt teljes keresztmetszetében bemutatni kívánó kiadvány is. [17] Ezek jelentősége azonban elhalványul Károsy Pál munkássága és az 1930-as években megjelent könyvei mellett, amelyek értékét ma - páratlan adatgazdagságuk mellett - az adja, hogy a Kerepesi úti temetőt „fénykorában” mutatják be (abban az értelemben, hogy a temető ekkor mutatta a legrendezettebb képet, és területén még megtalálható volt szinte valamennyi azóta felszámolt nevezetes sír). [18] Károsy interpretációjában a Kerepesi úti temető a főváros egyik legfontosabb látványosságaként jelenik meg, pompája és gazdagsága a világvárosi temetőket idézi, egyszerre gyönyörű park és jelentős zarándokhely. A két világháború között tehát feltétlenül megnövekedett az igény a Kerepesi úti temető bemutatására, összefüggésben azzal, hogy - általánosan is - az eddigieknél még jóval intenzívebbé vált a nemzeti múlt vizsgálata, a tradíciók kérdése, és az egész ország számára fontos lett az emlékek megjelölése, megőrzése, rendszerezése, valamint a hagyományok, az egykori nagyság kihangsúlyozása.

Részben ehhez a folyamathoz köthető az új díszparcellák fokozott gonddal való kialakítása az 1920-as évek végén. (Ezúttal is megvolt persze a szisztematikus temetőgazdálkodás miatti szükségszerűség: a temető újabb régi parcelláit kellett legalább részben kiüríteni.) Mint már említettük, ez tette véglegesen a temető legfontosabb útvonalává, szimbolikus gerincévé a főkaputól induló utat.

A két világháború közti évtizedek nem sokban növelték a temető értékes síremlékeinek számát (bár rengeteg neves személyiség temetkezett ide), de a már meglévőket példaszerűen gondozták és megőrizték. A mai 34/1. számú, úgynevezett művészparcellát, valamint a 34/2. számú díszparcella síremlék-együttesének egy részét 1928-ban alakították ki, szinte kizárólag a 19. században elhunyt neves személyiségek - a felszámolt parcellákból való - áttemetésével, és a legtöbb esetben a régi síremlék áttelepítésével. Az áthelyezendő sírokat a főváros jelölte ki, és gondoskodott az exhumálások felügyeletéről, valamint az áthelyezett sírok renoválásáról és fenntartásáról. A kialakított díszparcella ma is a temető egyik legrangosabb és legattraktívabb része, ezért is fontos felsorolni néhány nevet az ide áttemetettek közül.

Az egykori 4/a (vagy A/4) jelű parcellából került ide Szigligeti Ede és Vahot Imre sírja, az 5/a (vagy A/5) jelűből Csepreghy Ferencé, Székács Józsefé, Tóth Edéé, Vas Gerebené, Izsó Miklósé, Egressy Bénié és a két Lendvay Mártoné, az 5/1. számúból Mátray Gáboré és Réthy Mihályé. A 7. számú parcellából Frankenburg Adolf, Tóth Kálmán, Volkmann Róbert, Jókainé Laborfalvi Róza, Greguss Ágost, Pauler Tivadar és Karl János sírját helyezték át, a 8. számúból Mészöly Gézáét, Henszlmann Imréét, Apáthy Istvánét és Ney Ferencét, a 12. számúból pedig Degré Alajosét, Komjáthy Jenőét, Komócsy Józsefét, Mesterházy Kálmánét, Volf Györgyét és Vajda Jánosét. A 13. parcellából került ide Táncsics Mihály, Bajza József, Huszár Adolf, Török Pál és Stoczek József, a 21. számúból Csiky Gergely, Ybl Miklós, Ballagi Mór, Csukássi József, P. Szathmáry Károly, Klimkovics Ferenc, Hivatal Anikó, Tamássy József, Semmelweis Ignác és Lumnitzer Sándor (utóbbi kettőt később újra áttemették), a 25. számúból Zlamál Vilmos, a 41. számúból Nagy Imre, a 49. számúból pedig Paulay Ede, Reviczky Gyula, Erkel Elek, Komlóssy Ida és Molnár György sírja. Ezeknek a múlt századi sírköveknek egy jelentős része a Gerenday-műhelyből származik. Emellett például Stróbl Alajos, Zala György, Senyei Károly, Mátrai Lajos György, Szécsi Antal, Ney Béla vagy Ybl Miklós művei kerültek ide, de itt található a már említett fontos alkotások közül a Huszár- (Donáth Gyula), a Reviczky- (Gách István Lipót) és a Vajda-síremlék (Somló Sári), valamint Margó Ede Paulay-reliefje is.

A díszparcellák kialakítását Károsy Pál is üdvözölte, de azt indítványozta, hogy a kimagasló személyiségeket a főváros a jövőben már eleve elkülönítetten temettesse el, egy kialakítandó nagyobb területű díszparcellában, hogy később ne kelljen exhumálni őket. Az ő javaslatától függetlenül a főváros ismét felhívta a különféle intézményeket, hogy jelentsék be a „hozzájuk tartozó” neves halottak névsorát és sírjuk helyét, mivel hosszú távon minden fontos személyt az új díszparcellákba akartak áttemetni, kivéve az 1848-as hősöket (őket, a korábbi terveknek megfelelően, sokfelé elszórt sírhelyeikről egységesen a Kossuth-mauzóleum mellé szerették volna áthelyezni).

1929-ben felvetődött, hogy Vörösmarty Mihályt is az új díszparcellába - népszerű nevén: a „Pantheon-sírtáblába” - kellene áttemetni, mert a falsírboltok már „elhagyatott és ritkán látogatott oldalsornak” minősülnek. A terv szerint kiemelték volna a fal melletti sírból, és új síremléket kapott volna: egy grandiózus alkotást a parcella centrumában. Megoszlottak a vélemények arról, hogy Vörösmartyné Csajághy Laurát is ide temessék-e, aki eddig is férjétől külön nyugodott. Az áttemetés végül is éppen úgy nem valósult meg, mint az 1944-ben egy új Vörösmarty-síremlékre kiírt pályázat. Vörösmarty ma is ott nyugszik, ahol eltemették, és ma is a régi, még id. Gerenday Antal tervezte sírkő alatt.

A falsírboltok jelentősége ekkorra már valóban lecsökkent, de az túlzás, hogy használaton kívül helyezett reliktumok lettek volna. A 20. század első harmadában még olyan jelentős személyiségeket temettek oda, mint például Kresz Géza, Légrády Károly, Pauler Gyula, Szana Tamás, Gyulai Pál, báró Láng Lajos, Pekár Imre, Pauler Ákos vagy Winkler Lajos, és ekkor épült fel az 1907-ben elhunyt Mechwart András síremléke (Telcs Ede műve), valamint a Ganz-mauzóleum (Ganz Ábrahámot 1913-ban temették át oda).

A 34/1. és 34/2. parcellák kialakítása később is folytatódott. Az 1930-as évek végén, illetve 1945 után került ide az 5. parcellából Fáncsy Ilka, a 26/1. parcellából Fesztyné Jókai Róza, a 29/1. számúból Szigeti József, Szigeti Imre, Vízvári Gyula és Vízváriné Szigeti Jolán, a 48/4. számúból Szabados Béla, a falsírboltok közül pedig Ligeti Antal és Fodor József síremléke. Az 1960-as évektől, mint majd szó lesz róla, új koncepció szerint - részben közvetlen temetésekkel, részben további áttemetésekkel - folytatták a díszsírhelyek létesítését (ekkor temették át ide például a 32. parcellából Ferenczy Károlyt, a 47. számúból Krúdy Gyulát vagy Bécsből báró Mednyánszky Lászlót).

 

Az 1930-as évek tehát - ha az előző évtizedekben kialakult és még meglévő síremlék-együttes értékét és állapotát tekintjük - a Kerepesi úti temető virágkora volt. A kortársak jelentős része ekkoriban mint az ország - sőt, néha mint a világ - legnagyszerűbb temetőjét emlegette, amely egyesíti az északi és a latin temetők erényeit, a természet és a kiépített környezet szépségét. Mások számára a Kerepesi úti temető a híres európai temetőkhöz hasonlítva szegényesnek tűnt, ahol kevés a művészi értékű síremlék, és amely nem alkalmas arra, hogy egy nemzet Pantheonja legyen (az utóbbi kialakításával kapcsolatban még ekkoriban is gyakran szóba került a Gellérthegy, mint lehetséges helyszín).

Miután a régi budai sírkerteket - a Tabáni és a Vízivárosi temetőt, valamint a Vízivárosi katonai temetőt - a főváros a századforduló körül lezáratta, majd bejelentette felszámolásukat, az itt található több száz neves síremlék sorsa körül heves polémia bontakozott ki. A síremlékek legnagyobb része végül a Németvölgyi temetőbe került - az áttelepítés 1939-ig tartott -, de a vízivárosiak többsége a koporsók nélkül. Néhány vízivárosi síremléket azonban, a családok kezdeményezésére, már 1930-ban a Kerepesi úti temetőbe vittek át, ezeket természetesen a hamvakkal együtt. Így került mai helyére, a 35. parcellába az Áldásy család sírja (id. Áldásy Antal budai elöljáró két híres vejének, Clark Ádámnak és Székely Ferencnek a koporsójával együtt), a 36. parcellába Riedl Szendéé (ma a 17/2. parcellában található), vagy a 43. parcellába négy neves budai család egyesített sírboltja (köztük az Oeffnereké, az 1860-ban elhunyt Oeffner Xav. Ferenc, egykori budai polgármester hamvaival). A Németvölgyi temető egyébként rövid életű stációnak bizonyult: az 1960-as években a régi budai sírkövek egy része a Farkasréti, illetve Kerepesi úti temetőbe került, néhányuk múzeumban kapott új helyet, a többi mára nyomtalanul eltűnt.

Az 1930-as évek legtöbb fontos temetése a 34., a 35., a 46., a 47. és az 56. parcellában zajlott le, de jelentős volt ebben az évtizedben a 41-től 48/4-ig terjedően számozott parcellák közül szinte valamennyi. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy ekkoriban a temető főkaputól távolabbi felét, a hátsó parcellákat használták. Nemcsak a hétköznapi temetések folytak itt, hanem a neves személyek döntő többsége is ide került. Ennek azonban egyszerű területi okai voltak, és nem egy újabb térbeli súlypont-eltolódás. Utóbbi inkább következményként jelölhető meg: mivel itt volt hely, nagyrészt itt történtek az évtized reprezentatív temetései, és ennek nyomán több, addig jelentéktelen parcella rangja megemelkedett, a temető hátsó részei pedig a hierarchiában megközelítették - de el soha nem érték - az eddig ismertetett területeket. Ezekben a parcellákban temették el például 1931-ben Kandó Kálmánt, Kuncz Aladárt és Böckh Hugót, 1932-ben Ambrus Zoltánt és Endresz Györgyöt, 1933-ban Miklós Andort, 1935-ben Gombocz Zoltánt és Jakubovich Emilt, 1936-ban Tornyai Jánost és Surányi Miklóst, 1937-ben Zala Györgyöt és Ódry Árpádot, 1938-ban Kuzsinszky Bálintot, 1939-ben pedig Bláthy Ottó Tituszt, Hevesi Sándort és Györffy Istvánt. A síremlékek színvonala összességében - a század első két évtizedéhez képest - nagy mértékben visszaesett, de a legjelentősebb szobrászok, mint Beck Ö. Fülöp, Vedres Márk, Pátzay Pál, Medgyessy Ferenc, Ungvári Lajos vagy Ohmann Béla, ha hozzájutottak egy-egy funerális megrendeléshez, általában figyelemre méltó alkotásokat hoztak létre. Az egyik legérdekesebb sírjel Kuzsinszky Bálinté: egy Aquincumban feltárt kőszarkofág, amely - ahogyan a sír felirata is utal rá - ötletesen reprezentálja és méltó módon hirdeti a régész életművének legjelentősebb alkotását. A harmincas és a negyvenes évek legnagyobb halottai azonban sok esetben 1945 előtt egyáltalán nem, és utána is csak évek vagy évtizedek múlva kaptak reprezentatív síremléket: Krúdy Gyulára, Kosztolányi Dezsőre vagy Karinthy Frigyesre éppen úgy érvényes ez, mint Babits Mihályra vagy Móricz Zsigmondra. Az 1937-ben Balatonszárszón eltemetett, majd 1942 májusában a Kerepesi úti temetőbe vitt - és ott később még kétszer exhumált - József Attilának máig sincs méltó síremléke. [19]

A politikusoknak, ha lehet, még az eddigieknél is nagyobb hányada kapott itt sírhelyet. Szemléletesen példázza ezt az elhunyt kormányfők esete: megnyitásától 1932-ig mindössze hárman kerültek a Kerepesi úti temetőbe, az ezt követő egy évtized alatt kétszer ennyien. 1932-ben Lukács Lászlót, majd 1933-ban gróf Hadik János dezignált miniszterelnököt temették ide. 1936-ban zajlott az évtized legnagyobb temetése, Gömbös Gyuláé. Ot követte 1941-ben gróf Teleki Pál és Huszár Károly, majd 1943-ban Peidl Gyula. (Az elhunyt magyar miniszterelnökök nagyobbik része azonban még akkor sem a Kerepesi úti temetőben nyugszik, ha az 1945 utáni éveket is számításba vesszük.) Gömbös Gyulát eredetileg a 35/1. számú parcella közepén temették el, kiemelt helyen: az övé volt a parcella egyetlen sírja. 1941-ben felállított síremlékét, ifj. Vastagh György művét - egy lovon ülő ősmagyar vezért ábrázoló, arannyal befuttatott alumíniumszobrot - a második világháború után felszámolták, és a koporsót is áttemették a 19/1. parcellába (új, szerény sírkövét, félig illegálisan, a család készíttette el az 1970-es években). Halála után hat évvel gróf Teleki Pált is exhumálni kellett rangos sírhelyéről, a 20/2. parcella mellől (az ő hamvai Máriabesnyőre kerültek). Gömbös és Teleki volt a második világháborúig az a két itt eltemetett kormányfő, akit hivatalának viselése közben ért a halál, akik a legnagyobb temetésben részesültek, de akik kiemelt helyen lévő síremlékét 1945 után, a politikai helyzet alakulásának megfelelően, az elsők között kellett felszámolni.

1941-re a Kerepesi úti temetőben a megalapítása óta lezajlott temetések száma túllépte a háromszázezret. Hiába fejlődött és gyarapodott azonban a két világháború között a temető, környéke egyre több aggodalomra adott okot. A pályaudvarokon és gyárakon kívül 1897-től 1950-ig a szomszédságában működött a híres Teleki László téri használtcikk-piac (a későbbi Ecseri), amely ebben az időben egyben a munkanélküli kubikusok gyülekezőhelyeként is szolgált. Évről évre egyre többen szorgalmazták a piac elköltöztetését és a tér parkosítását. A közelben terült el Budapest „Csikágója” is, 1933 augusztusában pedig, közvetlenül a Kerepesi úti temető északi fala mellett - az egykori Lóvásár tér és a Juranics utca helyén - megnyílt az Ügető.

A Teleki tér piacának elköltöztetése volt az egyik célja a temetőt és környékét rendezni kívánó, 1936-os tervnek is. Ez nagyrészt Rosner Ármin elképzelései nyomán született meg, aki ekkoriban jelentős temetőművészeti munkásságot fejtett ki. [20] Javaslata szerint, mivel új ravatalozóra, kápolnára és igazgatósági épületre lenne szükség, egyúttal meg kell valósítani a temető végleges és átfogó rendezését is. Ennek leglényegesebb elemeként a Fiumei út felőli sírboltokat fel kell számolni, áthelyezni, és egy új, reprezentatív bejárati épületsort építeni, amelyben temetkezési és más irodák kapnának helyet. Az épületek mögött egy parkosított sáv lenne, ahol a falsírboltokból és ezek környékéről áttemetett neves halottak nyugodnának. (A terv név szerint csupán Vörösmartyt, Arany Jánost és Pulszky Ferencet emelte ki.) Ez a német típusú parktemető lenne az igazi Magyar Pantheon megvalósításának alapja. A javaslat szerint a főkaputól balra az első ötven, jobbra pedig az első százkilencven sírboltot számolták volna fel, a Sebastiani-síremléktől a Ganz-mauzóleumig. [21]

A tervből végül csak annyi lett, hogy 1939-ben a főváros pályázatot írt ki egy új ravatalozóra (elkészülni azonban ez sem készült el). Sem a területrendezési, sem a további pantheonizációs tervek nem valósultak meg. A Kerepesi úti temető mai képét nem ezek, hanem a második világháború pusztításai, és a megmaradt síremlékek 1960 utáni tömeges felszámolása alakította ki.