Egy 1913-as adat szerint a főváros évente 3400 koronát juttatott a temetőiben nyugvó hírességek sírjának gondozására. 1915-ben újra szabályozták a Kerepesi úti temetőben kijelölhető díszsírhelyek adományozásának módját. A közélet, az irodalom, a tudomány és a művészet jeles személyiségei mellett iskolai főigazgatók és fővárosi üzemek vezetői kaphattak díszsírhelyet, valamint azok a tisztviselők, akik a fővárosnál hosszabb ideig felelős állást töltöttek be és akik az úgynevezett V. fizetési osztálynál nem voltak kisebb rangúak. Más tisztviselők számára, ha ingyenes díszsírhelyet engedélyeztek, azt csak más fővárosi temetőben tehették.

1919 áprilisában a proletárdiktatúra elrendelte a temetkezési vállalatok, valamint a felekezeti temetők államosítását és fővárosi kezelésbe vételét. Kötelezővé tették a halottasházi ravatalozást, és deklarálták azt, hogy Budapest területén a temetés a továbbiakban hivatalosan is hatósági feladat. Temetkezési vállalkozáshoz többé nem lehetett iparengedélyt kiadni. Ezek a rendelkezések azért fontosak, mert a tanácsköztársaság után is érvényben maradtak. Augusztus 7-én, tehát már a román bevonulás után, megalakult a temetési monopóliummal felruházott Budapest Székesfővárosi Községi Temetkezési Intézet, amely életbe léptette a fenti rendelkezések nagy részét, és hozzálátott a sok visszaéléssel vádolt, drága temetkezési vállalkozások megszüntetéséhez (ez 1926-ra fejeződött be). A temetkezési vállalatok ingatlanjai és felszerelése is községi kezelésbe került, a budapesti temetők gondozója és tulajdonosa ezután a főváros lett. 1924-től a kötelező halottasházi ravatalozást ténylegesen kiterjesztették Budapest egész területére.

1918-ra, a háborús halottak nagy száma miatt, már minden fővárosi temető helyhiánnyal küzdött. Az első világháború utáni közhangulat kevésbé engedte az akkori nagyobb szabású temetéseket reflektorfénybe kerülni, és ezek, főként a gazdasági nehézségek miatt, már nem is voltak olyan monumentálisak, nem mozgattak meg akkora tömegeket, mint a dualista kor gyászszertartásai. A letűnt időkből „itt ragadt” - általában háttérbe szorult - egykori nagy politikusok ritkán temetkeztek a fővárosban, és ha mégis, mint például Wekerle Sándor vagy Justh Gyula, ezek a komor temetések meg sem közelítették a millenniumi idők szertartásainak pompás külsőségeit.

Az új síremlékeken megjelentek a tragikus vagy vádaskodó, Magyarország sorsát a létező legrosszabbként aposztrofáló, az egykori nemzetiségekkel és az újonnan alakult szomszédos államokkal szemben rendkívül agresszív feliratok. A militarizmus szélsőséges, más körülmények közt groteszknek tűnő formái is létjogosultságot nyertek: így kerülhetett fel például egy három évesen meghalt gyermek sírkövére „A vitézi cím várományosa” felirat (Bencze Gyula sírja az 54/1. számú parcellában). Az első világháború és Trianon után, az átalakuló retorika mellett, egy gyökeresen új jelképrendszer terjedt el a temetőkben is, új síremlék-típusok és új ábrázolások jelentek meg.

A háború megrázkódtatásai és addig ismeretlen mértékű pusztítása nyomán a fővárosi sírkertekben is katonai és hősi emlékművek kaptak helyet. A Kerepesi úti temetőben 1918-ban állították fel a hatalmas „Elesettek gúláját”, amely, a Rákoskeresztúri temető hősi emlékműve mellett, a háborús halottak legjelentősebb temetőben elhelyezett fővárosi monumentuma lett (azóta megsemmisült). A temető főkapuja előtti út neve Köztemető út helyett - ahogyan a múlt század utolsó évtizedei óta nevezték - 1923-ban Fiumei út lett, a temető hivatalos megnevezése pedig Fiumei úti temető (1990 után ugyanezt a nevet kapta vissza, de az sem a két világháború között, sem ma nem vált általánosan használt elnevezéssé). Számos olyan emigráns - főként erdélyi - tudós temetkezett a Kerepesi úti temetőbe, akik, sok minden más mellett, előre felállított sírjukat is szűkebb hazájukban hagyták. (A Házsongárdi temetőben ma is áll még például az 1920-ban elhunyt Fabinyi Rudolf kémikus vagy az 1935-ben meghalt Szádeczky-Kardoss Lajos történész síremléke, a Lutheránus sírkertben, illetve az I.c parcellában, miközben előbbi a Kerepesi úti temető 39. számú parcellájában, utóbbi pedig a 48/3. számúban nyugszik.)

1919-től az 1920-as évek végéig megszaporodtak a Kerepesi úti temetőről szóló cikkek és tájékoztató írások, 1927-ben pedig megjelent egy rendszerező igényű, a temetőt teljes keresztmetszetében bemutatni kívánó kiadvány is. [17] Ezek jelentősége azonban elhalványul Károsy Pál munkássága és az 1930-as években megjelent könyvei mellett, amelyek értékét ma - páratlan adatgazdagságuk mellett - az adja, hogy a Kerepesi úti temetőt „fénykorában” mutatják be (abban az értelemben, hogy a temető ekkor mutatta a legrendezettebb képet, és területén még megtalálható volt szinte valamennyi azóta felszámolt nevezetes sír). [18] Károsy interpretációjában a Kerepesi úti temető a főváros egyik legfontosabb látványosságaként jelenik meg, pompája és gazdagsága a világvárosi temetőket idézi, egyszerre gyönyörű park és jelentős zarándokhely. A két világháború között tehát feltétlenül megnövekedett az igény a Kerepesi úti temető bemutatására, összefüggésben azzal, hogy - általánosan is - az eddigieknél még jóval intenzívebbé vált a nemzeti múlt vizsgálata, a tradíciók kérdése, és az egész ország számára fontos lett az emlékek megjelölése, megőrzése, rendszerezése, valamint a hagyományok, az egykori nagyság kihangsúlyozása.

Részben ehhez a folyamathoz köthető az új díszparcellák fokozott gonddal való kialakítása az 1920-as évek végén. (Ezúttal is megvolt persze a szisztematikus temetőgazdálkodás miatti szükségszerűség: a temető újabb régi parcelláit kellett legalább részben kiüríteni.) Mint már említettük, ez tette véglegesen a temető legfontosabb útvonalává, szimbolikus gerincévé a főkaputól induló utat.

A két világháború közti évtizedek nem sokban növelték a temető értékes síremlékeinek számát (bár rengeteg neves személyiség temetkezett ide), de a már meglévőket példaszerűen gondozták és megőrizték. A mai 34/1. számú, úgynevezett művészparcellát, valamint a 34/2. számú díszparcella síremlék-együttesének egy részét 1928-ban alakították ki, szinte kizárólag a 19. században elhunyt neves személyiségek - a felszámolt parcellákból való - áttemetésével, és a legtöbb esetben a régi síremlék áttelepítésével. Az áthelyezendő sírokat a főváros jelölte ki, és gondoskodott az exhumálások felügyeletéről, valamint az áthelyezett sírok renoválásáról és fenntartásáról. A kialakított díszparcella ma is a temető egyik legrangosabb és legattraktívabb része, ezért is fontos felsorolni néhány nevet az ide áttemetettek közül.

Az egykori 4/a (vagy A/4) jelű parcellából került ide Szigligeti Ede és Vahot Imre sírja, az 5/a (vagy A/5) jelűből Csepreghy Ferencé, Székács Józsefé, Tóth Edéé, Vas Gerebené, Izsó Miklósé, Egressy Bénié és a két Lendvay Mártoné, az 5/1. számúból Mátray Gáboré és Réthy Mihályé. A 7. számú parcellából Frankenburg Adolf, Tóth Kálmán, Volkmann Róbert, Jókainé Laborfalvi Róza, Greguss Ágost, Pauler Tivadar és Karl János sírját helyezték át, a 8. számúból Mészöly Gézáét, Henszlmann Imréét, Apáthy Istvánét és Ney Ferencét, a 12. számúból pedig Degré Alajosét, Komjáthy Jenőét, Komócsy Józsefét, Mesterházy Kálmánét, Volf Györgyét és Vajda Jánosét. A 13. parcellából került ide Táncsics Mihály, Bajza József, Huszár Adolf, Török Pál és Stoczek József, a 21. számúból Csiky Gergely, Ybl Miklós, Ballagi Mór, Csukássi József, P. Szathmáry Károly, Klimkovics Ferenc, Hivatal Anikó, Tamássy József, Semmelweis Ignác és Lumnitzer Sándor (utóbbi kettőt később újra áttemették), a 25. számúból Zlamál Vilmos, a 41. számúból Nagy Imre, a 49. számúból pedig Paulay Ede, Reviczky Gyula, Erkel Elek, Komlóssy Ida és Molnár György sírja. Ezeknek a múlt századi sírköveknek egy jelentős része a Gerenday-műhelyből származik. Emellett például Stróbl Alajos, Zala György, Senyei Károly, Mátrai Lajos György, Szécsi Antal, Ney Béla vagy Ybl Miklós művei kerültek ide, de itt található a már említett fontos alkotások közül a Huszár- (Donáth Gyula), a Reviczky- (Gách István Lipót) és a Vajda-síremlék (Somló Sári), valamint Margó Ede Paulay-reliefje is.

A díszparcellák kialakítását Károsy Pál is üdvözölte, de azt indítványozta, hogy a kimagasló személyiségeket a főváros a jövőben már eleve elkülönítetten temettesse el, egy kialakítandó nagyobb területű díszparcellában, hogy később ne kelljen exhumálni őket. Az ő javaslatától függetlenül a főváros ismét felhívta a különféle intézményeket, hogy jelentsék be a „hozzájuk tartozó” neves halottak névsorát és sírjuk helyét, mivel hosszú távon minden fontos személyt az új díszparcellákba akartak áttemetni, kivéve az 1848-as hősöket (őket, a korábbi terveknek megfelelően, sokfelé elszórt sírhelyeikről egységesen a Kossuth-mauzóleum mellé szerették volna áthelyezni).

1929-ben felvetődött, hogy Vörösmarty Mihályt is az új díszparcellába - népszerű nevén: a „Pantheon-sírtáblába” - kellene áttemetni, mert a falsírboltok már „elhagyatott és ritkán látogatott oldalsornak” minősülnek. A terv szerint kiemelték volna a fal melletti sírból, és új síremléket kapott volna: egy grandiózus alkotást a parcella centrumában. Megoszlottak a vélemények arról, hogy Vörösmartyné Csajághy Laurát is ide temessék-e, aki eddig is férjétől külön nyugodott. Az áttemetés végül is éppen úgy nem valósult meg, mint az 1944-ben egy új Vörösmarty-síremlékre kiírt pályázat. Vörösmarty ma is ott nyugszik, ahol eltemették, és ma is a régi, még id. Gerenday Antal tervezte sírkő alatt.

A falsírboltok jelentősége ekkorra már valóban lecsökkent, de az túlzás, hogy használaton kívül helyezett reliktumok lettek volna. A 20. század első harmadában még olyan jelentős személyiségeket temettek oda, mint például Kresz Géza, Légrády Károly, Pauler Gyula, Szana Tamás, Gyulai Pál, báró Láng Lajos, Pekár Imre, Pauler Ákos vagy Winkler Lajos, és ekkor épült fel az 1907-ben elhunyt Mechwart András síremléke (Telcs Ede műve), valamint a Ganz-mauzóleum (Ganz Ábrahámot 1913-ban temették át oda).

A 34/1. és 34/2. parcellák kialakítása később is folytatódott. Az 1930-as évek végén, illetve 1945 után került ide az 5. parcellából Fáncsy Ilka, a 26/1. parcellából Fesztyné Jókai Róza, a 29/1. számúból Szigeti József, Szigeti Imre, Vízvári Gyula és Vízváriné Szigeti Jolán, a 48/4. számúból Szabados Béla, a falsírboltok közül pedig Ligeti Antal és Fodor József síremléke. Az 1960-as évektől, mint majd szó lesz róla, új koncepció szerint - részben közvetlen temetésekkel, részben további áttemetésekkel - folytatták a díszsírhelyek létesítését (ekkor temették át ide például a 32. parcellából Ferenczy Károlyt, a 47. számúból Krúdy Gyulát vagy Bécsből báró Mednyánszky Lászlót).

 

Az 1930-as évek tehát - ha az előző évtizedekben kialakult és még meglévő síremlék-együttes értékét és állapotát tekintjük - a Kerepesi úti temető virágkora volt. A kortársak jelentős része ekkoriban mint az ország - sőt, néha mint a világ - legnagyszerűbb temetőjét emlegette, amely egyesíti az északi és a latin temetők erényeit, a természet és a kiépített környezet szépségét. Mások számára a Kerepesi úti temető a híres európai temetőkhöz hasonlítva szegényesnek tűnt, ahol kevés a művészi értékű síremlék, és amely nem alkalmas arra, hogy egy nemzet Pantheonja legyen (az utóbbi kialakításával kapcsolatban még ekkoriban is gyakran szóba került a Gellérthegy, mint lehetséges helyszín).

Miután a régi budai sírkerteket - a Tabáni és a Vízivárosi temetőt, valamint a Vízivárosi katonai temetőt - a főváros a századforduló körül lezáratta, majd bejelentette felszámolásukat, az itt található több száz neves síremlék sorsa körül heves polémia bontakozott ki. A síremlékek legnagyobb része végül a Németvölgyi temetőbe került - az áttelepítés 1939-ig tartott -, de a vízivárosiak többsége a koporsók nélkül. Néhány vízivárosi síremléket azonban, a családok kezdeményezésére, már 1930-ban a Kerepesi úti temetőbe vittek át, ezeket természetesen a hamvakkal együtt. Így került mai helyére, a 35. parcellába az Áldásy család sírja (id. Áldásy Antal budai elöljáró két híres vejének, Clark Ádámnak és Székely Ferencnek a koporsójával együtt), a 36. parcellába Riedl Szendéé (ma a 17/2. parcellában található), vagy a 43. parcellába négy neves budai család egyesített sírboltja (köztük az Oeffnereké, az 1860-ban elhunyt Oeffner Xav. Ferenc, egykori budai polgármester hamvaival). A Németvölgyi temető egyébként rövid életű stációnak bizonyult: az 1960-as években a régi budai sírkövek egy része a Farkasréti, illetve Kerepesi úti temetőbe került, néhányuk múzeumban kapott új helyet, a többi mára nyomtalanul eltűnt.

Az 1930-as évek legtöbb fontos temetése a 34., a 35., a 46., a 47. és az 56. parcellában zajlott le, de jelentős volt ebben az évtizedben a 41-től 48/4-ig terjedően számozott parcellák közül szinte valamennyi. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy ekkoriban a temető főkaputól távolabbi felét, a hátsó parcellákat használták. Nemcsak a hétköznapi temetések folytak itt, hanem a neves személyek döntő többsége is ide került. Ennek azonban egyszerű területi okai voltak, és nem egy újabb térbeli súlypont-eltolódás. Utóbbi inkább következményként jelölhető meg: mivel itt volt hely, nagyrészt itt történtek az évtized reprezentatív temetései, és ennek nyomán több, addig jelentéktelen parcella rangja megemelkedett, a temető hátsó részei pedig a hierarchiában megközelítették - de el soha nem érték - az eddig ismertetett területeket. Ezekben a parcellákban temették el például 1931-ben Kandó Kálmánt, Kuncz Aladárt és Böckh Hugót, 1932-ben Ambrus Zoltánt és Endresz Györgyöt, 1933-ban Miklós Andort, 1935-ben Gombocz Zoltánt és Jakubovich Emilt, 1936-ban Tornyai Jánost és Surányi Miklóst, 1937-ben Zala Györgyöt és Ódry Árpádot, 1938-ban Kuzsinszky Bálintot, 1939-ben pedig Bláthy Ottó Tituszt, Hevesi Sándort és Györffy Istvánt. A síremlékek színvonala összességében - a század első két évtizedéhez képest - nagy mértékben visszaesett, de a legjelentősebb szobrászok, mint Beck Ö. Fülöp, Vedres Márk, Pátzay Pál, Medgyessy Ferenc, Ungvári Lajos vagy Ohmann Béla, ha hozzájutottak egy-egy funerális megrendeléshez, általában figyelemre méltó alkotásokat hoztak létre. Az egyik legérdekesebb sírjel Kuzsinszky Bálinté: egy Aquincumban feltárt kőszarkofág, amely - ahogyan a sír felirata is utal rá - ötletesen reprezentálja és méltó módon hirdeti a régész életművének legjelentősebb alkotását. A harmincas és a negyvenes évek legnagyobb halottai azonban sok esetben 1945 előtt egyáltalán nem, és utána is csak évek vagy évtizedek múlva kaptak reprezentatív síremléket: Krúdy Gyulára, Kosztolányi Dezsőre vagy Karinthy Frigyesre éppen úgy érvényes ez, mint Babits Mihályra vagy Móricz Zsigmondra. Az 1937-ben Balatonszárszón eltemetett, majd 1942 májusában a Kerepesi úti temetőbe vitt - és ott később még kétszer exhumált - József Attilának máig sincs méltó síremléke. [19]

A politikusoknak, ha lehet, még az eddigieknél is nagyobb hányada kapott itt sírhelyet. Szemléletesen példázza ezt az elhunyt kormányfők esete: megnyitásától 1932-ig mindössze hárman kerültek a Kerepesi úti temetőbe, az ezt követő egy évtized alatt kétszer ennyien. 1932-ben Lukács Lászlót, majd 1933-ban gróf Hadik János dezignált miniszterelnököt temették ide. 1936-ban zajlott az évtized legnagyobb temetése, Gömbös Gyuláé. Ot követte 1941-ben gróf Teleki Pál és Huszár Károly, majd 1943-ban Peidl Gyula. (Az elhunyt magyar miniszterelnökök nagyobbik része azonban még akkor sem a Kerepesi úti temetőben nyugszik, ha az 1945 utáni éveket is számításba vesszük.) Gömbös Gyulát eredetileg a 35/1. számú parcella közepén temették el, kiemelt helyen: az övé volt a parcella egyetlen sírja. 1941-ben felállított síremlékét, ifj. Vastagh György művét - egy lovon ülő ősmagyar vezért ábrázoló, arannyal befuttatott alumíniumszobrot - a második világháború után felszámolták, és a koporsót is áttemették a 19/1. parcellába (új, szerény sírkövét, félig illegálisan, a család készíttette el az 1970-es években). Halála után hat évvel gróf Teleki Pált is exhumálni kellett rangos sírhelyéről, a 20/2. parcella mellől (az ő hamvai Máriabesnyőre kerültek). Gömbös és Teleki volt a második világháborúig az a két itt eltemetett kormányfő, akit hivatalának viselése közben ért a halál, akik a legnagyobb temetésben részesültek, de akik kiemelt helyen lévő síremlékét 1945 után, a politikai helyzet alakulásának megfelelően, az elsők között kellett felszámolni.

1941-re a Kerepesi úti temetőben a megalapítása óta lezajlott temetések száma túllépte a háromszázezret. Hiába fejlődött és gyarapodott azonban a két világháború között a temető, környéke egyre több aggodalomra adott okot. A pályaudvarokon és gyárakon kívül 1897-től 1950-ig a szomszédságában működött a híres Teleki László téri használtcikk-piac (a későbbi Ecseri), amely ebben az időben egyben a munkanélküli kubikusok gyülekezőhelyeként is szolgált. Évről évre egyre többen szorgalmazták a piac elköltöztetését és a tér parkosítását. A közelben terült el Budapest „Csikágója” is, 1933 augusztusában pedig, közvetlenül a Kerepesi úti temető északi fala mellett - az egykori Lóvásár tér és a Juranics utca helyén - megnyílt az Ügető.

A Teleki tér piacának elköltöztetése volt az egyik célja a temetőt és környékét rendezni kívánó, 1936-os tervnek is. Ez nagyrészt Rosner Ármin elképzelései nyomán született meg, aki ekkoriban jelentős temetőművészeti munkásságot fejtett ki. [20] Javaslata szerint, mivel új ravatalozóra, kápolnára és igazgatósági épületre lenne szükség, egyúttal meg kell valósítani a temető végleges és átfogó rendezését is. Ennek leglényegesebb elemeként a Fiumei út felőli sírboltokat fel kell számolni, áthelyezni, és egy új, reprezentatív bejárati épületsort építeni, amelyben temetkezési és más irodák kapnának helyet. Az épületek mögött egy parkosított sáv lenne, ahol a falsírboltokból és ezek környékéről áttemetett neves halottak nyugodnának. (A terv név szerint csupán Vörösmartyt, Arany Jánost és Pulszky Ferencet emelte ki.) Ez a német típusú parktemető lenne az igazi Magyar Pantheon megvalósításának alapja. A javaslat szerint a főkaputól balra az első ötven, jobbra pedig az első százkilencven sírboltot számolták volna fel, a Sebastiani-síremléktől a Ganz-mauzóleumig. [21]

A tervből végül csak annyi lett, hogy 1939-ben a főváros pályázatot írt ki egy új ravatalozóra (elkészülni azonban ez sem készült el). Sem a területrendezési, sem a további pantheonizációs tervek nem valósultak meg. A Kerepesi úti temető mai képét nem ezek, hanem a második világháború pusztításai, és a megmaradt síremlékek 1960 utáni tömeges felszámolása alakította ki.

 

1945 januárjában egy szovjet műszaki alakulat rést robbantott a Kerepesi úti temető falán. Január 11-én a Vörös Hadsereg, folyamatosan haladva a Fiumei út felé, közelharcban elfoglalta a temetőt. Másnap egy német ellentámadás indult, amely a temető felének visszafoglalása után elakadt. A temető másodszori, végleges elfoglalása után a szovjetek egy időre megtiltották a lakosságnak az oda való belépést. [22] Számos elesett katonát itt is temettek el, és később az ő egy helyre való áttemetésükkel alakultak ki a szovjet katonai parcellák. Már a bombázások során nagyon sok sírbolt és síremlék helyrehozhatatlan károkat szenvedett, vagy teljesen megsemmisült. Az ostrom után egy nagyobb létszámú szovjet csapat még napokig a temetőben táborozott: a bombák mellett ők okozták a legtöbb kárt. Azon kívül, hogy számos sírt kiraboltak és feldúltak (köztük a Deák-mauzóleumot), lövöldöztek is - feltehetően unalmukban -, természetesen főként a reprezentatív síremlékekre, és ezeken is különösen az emberalakokra. Ennek a modern ikonoklasztáziának a nyomait a temető máig magán viseli: szinte minden parcellában találhatunk olyan sírokat, amelyeken látszik a lövedékek pusztítása.

Az ostromot követően a temető nagy része újra Pest egyik köztemetőjeként funkcionált: számos parkokban, kertekben eltemetett, vagy a környékbeli utcákon heverő polgári áldozatot temettek át ide, egy részüket azonosítatlanul, jeltelen sírokba. Mellettük azonban neves személyek is kerültek nevesített, ma is meglévő sírokba, mint például a légitámadás áldozatává vált Gombocz Endre botanikus, vagy a tisztázatlan körülmények közt meghalt Pásztor János szobrász. 1945-ben és a következő évben több ezer exhumált tetem került a Kerepesi úti temetőbe - a falak mellett szükségtemetőt is kellett nyitni - és még 1949-ben is folytak az áttemetések. A lapok a sírboltokban tanyát ütő bűnözőkről cikkeztek, a temető a pesti alvilág egyik bázisává vált. Az itt dolgozókat fel nem robbant aknák és lövedékek fenyegették.

1946 után a köztemetői jelleg ismét fokozatosan megszűnt, és a Kerepesi úti temető átmenetileg - 1951-ig - újra elsősorban mint a neves személyiségek kedvelt temetkezési helye működött. Ebben az időszakban kapott itt sírhelyet például Basilides Mária operaénekesnő, Hodinka Antal történész, Gárdonyi Albert levéltáros, Tombor Jenő honvédelmi miniszter, majd Márkus László színigazgató, Sergio Failoni karnagy, Dálnoki Miklós Béla volt miniszterelnök, Koszta József festőművész vagy Márkus Emília színésznő. Itt temették el Ignotust, Cholnoky Jenőt, Schöpflin Aladárt, Somlay Artúrt és Rátkai Mártont is. A 24. parcellába kerültek a balfi munkatáborban meggyilkolt Szerb Antal és Sárközi György hamvai, 1946 augusztusában pedig a 41. parcellában temették el az 1944-ben mártírhalált halt Radnóti Miklóst. 1949-ben exhumálták az ostrom alatt éhen halt és a Rákóczi téren eltemetett Szabó Dezsőt, aki szintén a 24. parcellában kapott sírhelyet (bár először, végrendelete értelmében, a Gellérthegyre szerették volna áttemettetni).

Az ostrom idején súlyosan megsérült Kossuth-mauzóleum 1948. március 15-ére épült újjá, egyértelműen a kommunisták 1848-at kisajátító propaganda-hadjáratának részeként. Egy év múlva, a Kerepesi úti temető centenáriumán azonban már nem volt hivatalos ünnepség, sőt, szinte egyáltalán semmiféle megemlékezés. Az évfordulót hallgatás vette körül, és a temetőt egyre inkább a teljes felszámolás veszélye fenyegette.

1949-ben valamennyi budapesti temető a Temetkezési Intézet helyett megalakult Fővárosi Temetkezési Vállalat kezelésébe került, kivéve az izraelita temetőket. Az ország valamennyi temetkezéssel kapcsolatos vállalkozását államosították (ennek keretében szűnt meg 1952-ben a Gerenday-cég is). Az 1950-ben létrehozott Nagy-Budapest nyolcvanhét temetője közül, higiéniai és városrendezési okokra hivatkozva, elrendelték huszonhárom budai és ötvenkét pesti temető lezárását, elsősorban a peremkerületekben. 1952. szeptember 30-án pedig megszületett a határozat a Kerepesi úti temető bezárásáról és felszámolásáról.

Máig találgatások tárgyát képezi, hogy a Rákosi-korszak vezetői tényleg a földdel akarták-e egyenlővé tenni az egész temetőt, és ha igen, pontosan mi volt az oka annak, hogy a Temetkezési Vállalat végül elállt ettől a tervtől, és csak egyes részterületeket ürített ki. Már az első nagyobb szabású terv sem valósult meg, részben a legkülönfélébb helyekről érkező tiltakozások, részben az 1953-as változások miatt. Ennek lényege az volt, hogy a Fiumei út szélesítésére hivatkozva fel akarták számolni a jobb oldali fal mellett az első 238 és a bal oldali mellett az első 129 sírboltot (tehát jóval többet, mint amennyi a Fiumei út melletti falszakaszon helyezkedik el: a főkaputól a Pákh-, illetve a Terczy-sírboltig valamennyi síremléket). Egyes parcellákat azonban már ekkor ténylegesen kiürítettek. A felszámolásra ítélt sírok, ha a hozzátartozók jelentkeztek értük, a Rákoskeresztúri köztemetőbe kerültek. A neves halottak síremlékei közül a legtöbb ekkor még a helyén maradhatott. Mindemellett ez volt a temető történetének talán legszomorúbb időszaka: lezárt senkiföldjeként vegetált, a síremlékek állapota gyorsan romlott, a sírboltokat pedig egyre gyakrabban feltörték és kifosztották. A temetői épületek nem egyszer különös funkciót kaptak, 1950-től 1959-ig például itt tárolták az Országház elől lebontott Horvai-féle „pesszimista” Kossuth-szoborcsoportot.

A bal oldali fal mellett végül minden tiltakozás ellenére felszámoltak majdnem kétszáz sírboltot, legtöbbjüket 1953-ban. Számos, az 1870-es évektől az 1920-as évekig eltelt időben meghalt neves személyt exhumáltak innen, és bár annak idején a családok valamennyi sírt száz évre, illetve a temető fennállásáig megváltották, legnagyobb részük a Rákoskeresztúri temető 16. vagy 28. számú parcellájába került. Köztük volt az 1893-ban épült Saxlehner-mauzóleum (Czigler Győző és Szécsi Antal alkotása), a Kéler-Bielek sírbolt (Schulek János 1907-ben elkészült híres műve) és két Stróbl Alajos készítette síremlék is (báró Kochmeister Frigyesé, illetve Pekár Imréé). Ezeken kívül egykor itt állt például Pisztóry Mór közgazdász, Horváth Pál 1848-as alezredes, Gohl Ödön numizmatikus, Pauler Gyula történész, Pauler Ákos filozófus, Feszty Adolf építész, Aggházy Gyula festőművész vagy Tomori Anasztáz mérnök sírja. Néhány síremlék a Farkasréti temetőbe került (például Lipthay Sándor műegyetemi rektoré), vagy a Kerepesi úti temetőn belül kapott új helyet: innen került a 34/1. számú parcellába Fodor József, a 19/1. számúba pedig Fésüs György és Berczik Árpád sírja. Ligeti Antal, Királyi Pál József és Morelli Gusztáv koporsója is a Kerepesi úti temetőben kapott új sírhelyet, de eredeti síremlékük nélkül (Ligeti sírján egykor Donáth Gyula egy műve állt). A százhetven falsírbolt, valamint a 49. és az 50. parcella egy részének felszámolásával mintegy levágták a temető északkeleti sarkát, és ide egy új falat építettek. A kisajátított területen a Gumigyár egy új egysége épült fel. A temető ekkor kapta meg mai alaprajzát, és területe így csökkent le mai nagyságára (ez majd csak az 1990-es években módosult újra, a falakon kívüli új parcella, a „Funária” megnyitásával).

A felszámolt falsírboltok egyikéből emelték ki az 1950-es években a magyar jakobinus mozgalom hét kivégzett vezetőjének hamvait is. A koporsókat még 1914-ben találta meg Budán, a Városmajorban - az egykori Vízivárosi katonai temető falain kívül - Bartucz Lajos antropológus (Gárdonyi Albert levéltári kutatásai nyomán). A hét koporsó a Fővárosi Levéltárba került, majd 1926-ban a Kerepesi úti temető egy, már nem használt falsírboltjába. Ennek helyét Károsy Pál 1938-ban pontosan megadta, tehát nem igaz, hogy jakobinusok hamvainak hollétét véletlenül fedezték volna fel a falsírboltok említett szakaszának kiürítése során. Már 1946-ban felmerült, hogy Budán kellene méltó módon eltemetni őket, egy konkrét terv szerint a Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi út találkozásánál. Ez nem valósult meg, bár később a Vérmezőn kaptak egy közös, szarkofág alakú, kenotáfiumnak is felfogható emlékművet. A hamvakat 1958-ban helyezték el mai nyugvóhelyükön, a 11/1. parcellában, ahol 1960 májusában avatták fel a hét jakobinus közös síremlékét.

 

1956. május 17-én, egy, a közvetlen előzmények alapján kissé meglepő fordulattal a Kerepesi úti temetőt a Fővárosi Tanács 608/20. számú rendelete zárt temetővé és Nemzeti Pantheonná nyilvánította, amelynek - a deklarált cél szerint - temetőből emlékparkká kell válnia, ahol csak a neves sírok maradhatnak a helyükön, és ahol a továbbiakban is csak a politikai, társadalmi, művészeti és tudományos élet nagyjait lehet eltemetni. Ezt követte a temető védett területté nyilvánítása, amely szimbolikusan is mintegy előkészítette a temető sorsának igazi fordulópontját, a Rajk-temetést. Az 1949-ben koncepciós perben kivégzett, majd rehabilitált Rajk László, valamint Szalai András, Pálffy György és Szőnyi Tibor újratemetésére 1956. október 6-án került sor, a temető 23. parcellájában, a Kossuth-mauzóleum közelében. Az esemény szervezői, az aktuális politikai érdekeknek megfelelően, gondoskodtak arról, hogy jelen legyen egy néhány ezer főből álló, hivatalból kirendelt „tömeg”, a temetésre azonban körülbelül háromszázezer ember jött el, így az a diktatúra elleni csendes tüntetéssé nőtte ki magát, kiváló például szolgálva arra, hogy egy temető lehet az aktuális politikai berendezkedés tükre, maguk a temetések azonban teljesen sohasem, mert ezek menetéből kiküszöbölhetetlenek a spontán megmozdulások. [23]

Az 1956-os forradalom idején, majd az azt követő hónapokban összesen 574 elesett került a Kerepesi úti temetőbe. A Kossuth-mauzóleumhoz közeli 21. parcellába, amelyet már a forradalom napjaiban megnyitottak, politikai megkülönböztetés nélkül temették az utcai harcokban elesetteket - forradalmárokat és a rendszer védelmében harcolókat egyaránt -, valamint a közelben meghalt polgári áldozatokat (utóbbiak számára később a 17/3. parcella egy részét is megnyitották). A kommunista áldozatokat azonban 1958-ban exhumálták, majd a magasabb rangúakat a 13. parcellában temették el, az épülő munkásmozgalmi mauzóleum előtti jobb oldali díszsoron, az alacsonyabb rangú karhatalmistákat pedig az 5. parcellában, a főút felőli oldalon kialakított köröndön, a „Mártírok Sírkertjében”, ahová egy év múlva egy közös emlékszarkofág került (Schall József műve). A 21. parcellában tehát - amelyet, a porladási idő leteltére hivatkozva, a hatóságok 1982-ben sikertelenül próbáltak felszámolni - polgári áldozatok és elesett forradalmárok nyugszanak. Az itteni sírfelirat-együttes volt a rendszerváltás előtt a forradalom egyetlen közterületen található emléke. A parcellát 1989-ben hozták rendbe, és ekkor állították fel a kopjafát is, mint az ide tervezett közös emlékmű helyén álló „protoemlékművet”. A parcellát 1990-ben hivatalosan kegyhellyé nyilvánították, és ettől kezdve minden évben - november 4-én - állami koszorúzás zajlik itt. [24] Számos jelképes névtáblát is elhelyeztek a valódi sírok között, köztük több „N. N.” feliratút, amelyek az ismeretlen áldozatok emlékét örökítik meg.

A Fővárosi Tanács 1957-ben megváltoztatta a Fiumei út nevét: a temető főkapuja előtti útvonalat a budapesti pártház - néhány hónappal korábbi - védelmét vezető politikusról, Mező Imréről nevezték el (1990-ben visszakapta előző elnevezését). Szintén a főváros adott utasítást egy, a Kerepesi úti temető - hivatalosan immár Mező Imre úti temető - egészét érintő rendezési terv elkészítésére. Döntés született arról, hogy a Pantheonná nyilvánított temetőben sírhely csak különleges engedéllyel adható ki, valamint hogy a falakon belül semmiféle egyházi szertartás nem végezhető. Az átalakítást a fővárosnak és a Hazafias Népfrontnak közösen kellett irányítania (ezek döntöttek a sírhely-adományozásról is). A parcellák többségét kiürítésre, a meglévő síremlék-együttes nagy részét pedig felszámolásra ítélték, de határozottan figyelmeztettek a kegyeleti szempontok figyelembe vételére. Az 1958-ban elkészített tervek szerint a temető rendezése 1974-re fejeződött volna be. Megfogalmazódott, hogy alkalmazkodni kell a parcellák meglevő felosztásához és meg kell őrizni a növényállományt. A terv leszögezte, hogy a falsírboltokat továbbra is fenn kell tartani, mert felbecsülhetetlen kultúrtörténeti és esztétikai értéket jelentenek (ennek ellenére 1976-ban újra felszámoltak néhányat, ezúttal a munkásmozgalmi mauzóleumra nyíló kapu kialakítása miatt). A főváros - nem kevés cinizmussal - felajánlotta, hogy ha a hozzátartozók a még le nem járt parcellákból máshová helyeztetik át halottaikat, akkor átvállalja az exhumálás költségeit.

A tervekben már ekkor megfogalmazódott, hogy méltó módon meg kell őrizni a „nemzeti kegyeletet érdemlő” személyek sírját, valamint a „művészi értékű” sírokat (a válogatásba be kívánták vonni a műemlékvédelmet és az Akadémiát). Az ezen szempontok valamelyikének megfelelő síremlékeket a temető erre kijelölt részein, a „sírmúzeumokban” kellett - restaurálás után - összegyűjteni, azokat a háborúban teljesen megsemmisült vagy eltűnt síremlékeket pedig, amelyek neves személyé voltak, új sírkövekkel kívánták pótolni (ez a későbbiekben sokszor régi, eltávolításra ítélt kövek átvésését, vagy jellegtelen és sematikus sírjelek felállítását jelentette). Tervbe vették az utak burkolását, új kapuk és egy új ravatalozó építését, valamint egyes területek újraparkosítását. (Mindez jó ideig nagyrészt csak terv maradt, inkább csak állagmegóvási munkák folytak.)

 

A díszparcellák fokozatos feltöltése, valamint a szovjet katonai parcellák - nagy részben felszámolt sírkövek átvésésével történő - kialakítása csak jelentéktelen változásokat eredményezett a legnagyobb munkához, a munkásmozgalmi pantheon felépüléséhez képest.

Már Rákosi Mátyás is dédelgetett megalomán terveket egy reprezentatív munkásmozgalmi temetkezőhely kialakításáról, de ő feltehetően nem a Kerepesi úti temetőben építtette volna fel azt. 1955-ben, majd 1956-ban, a temető megkülönböztetett státusba való helyezése után újra felmerült a terv, 1957-ben pedig meg is született a határozat a centrális jelentőségűnek szánt munkásmozgalmi mauzóleum létesítéséről. Még ebben az évben befejeződött a kijelölt rész - a 12., a 13. és a 14. parcella - teljes kiürítése, melynek nyomán ez a frekventált helyen lévő, hatalmas terület teljes egészében rendelkezésre állt az új kultuszhely megteremtése számára.

A munkásmozgalmi pantheon a mauzóleum, valamint előtte a pilonok és a díszsorok, illetve mellette a két oldalparcella együttesét jelenti (ezeken kívül más munkásmozgalmi síremlék-együttesek is vannak a temetőben, de azok nem a pantheon részei). Kialakításának végleges koncepciója hónapokon át tartó vita és számos kompromisszum után konstruálódott meg. Mivel a munkásmozgalom minden korszakát reprezentálni kellett, rengeteg újratemetés is történt, általában más, kevésbé rangos fővárosi temetőkből. Volt, akinek külföldről hozták haza a hamvait (például Párizsból Frankel Leóét és Komját Aladárét), de olyan is, akit csak a Kerepesi úti temetőn belül kellett áttemetni (így került 1978-ban a temető egy eldugott helyéről az akkor vitathatatlanul legelőkelőbb részre Stromfeld Aurél sírja).

A kilencvenes években kerültek nyilvánosságra azok a jegyzőkönyvek, amelyek a Politikai Bizottság ülésein készültek, és amelyekből megismerhetők azok a körülmények, ahogyan az „örök időkre” épülő pantheonba temetendők névsorát összeállították. A Kiss Károly - volt miniszterelnök-helyettes - által vezetett Mártír Síremlékmű Bizottság 1957 áprilisában kezdte meg működését, elsődlegesen azzal a céllal, hogy gondoskodjon a két világháború között és az ellenállási mozgalomban mártírhalált halt kommunisták, valamint a forradalom napjaiban a rendszer védelmében elesettek sírjának rendbehozásáról, illetve új síremlékek állításáról. A Párt vezetői, kimondatlanul, de egyben saját majdani temetésük körülményeiről is határoztak akkor, amikor a pantheon koncepcióját kialakították. Vita nélkül csak az illegalitás időszakának „főmártírjai”, valamint a mozgalom számára kisajátított művészek és tudósok kerültek be a névsorba.[25]

A munkásmozgalmi pantheonon belül szigorú - részben ideológiai, részben pragmatikus megfontolásokon alapuló - hierarchia uralkodott. A hivatalos álláspont szerint, bár a pantheonba való bekerülés már eleve nagy dicsőség volt, meg kellett különböztetni a mozgalom „legkiemelkedőbb” és „kiemelkedő” személyeit.[26]

A mauzóleumban, ahová a hamvasztottak kerültek, a felső szinten helyezték el az előbbiek, az alsó szinten az utóbbiak urnáját, és még az egyes szinteken belül is minuciózusan szabályozták, hogy kik kerüljenek a kiemelt, és kik a másodrangúnak ítélt helyekre. A koporsós temetéseknek helyt adó területen a mauzóleummal szembeni sírsétány felelt meg a felső szint, az oldalparcellák pedig az alsó szint rangjának. A csak emléktáblákból, és nem valódi sírokból álló pilonok közül a mauzóleumhoz közelebbiek számítottak előkelőbbnek. A 168 táblára azok neve került fel, akik sírja vagy urnája nem a pantheon területén volt: az ismeretlen helyen nyugvóké, a más temetőben maradottaké és olyan személyeké is, akik a Kerepesi úti temető más részein nyugszanak. Akár olyanoké is, akik valamelyik másik munkásmozgalmi parcellában voltak eltemetve: így például Gábor Andornak két kultuszhelyet létesítettek a temetőn belül, egyet a munkásmozgalmi pantheonban, egyet pedig a 30/2. parcellában.

A központi épületet, az 1959-re felépült mauzóleumot Körner József tervezte. Ha az előtte álló szoborcsoportot - Olcsai-Kiss Zoltán művét - nem vesszük tekintetbe, tömegében és a térszervezés szempontjából is hatásos alkotás. 365 urna számára épült, de a rendszerváltásig összesen 75 került ide (az utolsó 1988-ban), és számuk az áttemetések miatt azóta még le is csökkent: 1998-ban már csak 72 volt. A fennmaradó helyek betöltetlenül maradtak, és a mauzóleum raktárában ma is ott állnak a Zsolnay-gyár által készített üres urnák. Az épületet eredetileg két temetkezési módra akarták kialakítani (a felső szinten urnás, az alsón koporsós temetkezés számára), és a kivitelezés során döntöttek úgy, hogy ide csak hamvasztottak kerülnek, és így a mauzóleum vertikális felosztása rangjelző funkciót kaphat. Kívül, az épület bal oldali kapuján a felső, a jobb oldalin az alsó urnaterem halottainak a neve olvasható.

Szekunder temetéssel került ide - részben az exhumációt követő hamvasztás után - több mint harminc személy, köztük Balázs Béla, Dési Huber István, Rudas László, Ságvári Endre, Szabó Ervin, valamint Derkovits Gyula, akinek eredeti síremlékét, Medgyessy Ferenc művét, a Rákoskeresztúri temetőből a Magyar Nemzeti Galériába vitték. Később már főként politikusok, például - a Rákosi-korszak csúcsvezetői, a hírhedt „négyek” közül egyedüliként - Révai József, majd Szakasits Árpád, Rónai Sándor, Münnich Ferenc, Dobi István, Ilku Pál, Sík Endre vagy Czottner Sándor hamvait helyezték itt el.

A munkásmozgalmi sírsétány - másik nevén díszsor - mindkét oldalát 1959-ben nyitották meg. A bal oldali sorra elsőként József Attilát hozták át a 35. parcellából, ahol a sírja 1942 óta állt (és ahová 1994-ben visszatemették). 1963 óta mellette nyugodott Szántó Judit, akit azonban később nem exhumáltak, így ma csak az ő neve olvasható azon a sírkövön, amely eredetileg József Attila harmadik sírhelyét jelölte. A munkásmozgalom néhány 1945 előtt meghalt mártírján kívül ide került a Kossuth-mauzóleum mellől Rajk László, valamint három társa is, míg a per más rehabilitáltjai (Horvát Ottó, Korondi Béla, Merényi Gusztáv, Németh Dezső, Szebenyi Endre) nem bizonyultak erre méltónak, így az ő sírjuk a Farkasréti temető 30/2. parcellájában maradt. A jobb oldali sorra temették át az 1956-os események néhány rangosabb kommunista áldozatát, köztük Mező Imrét. Az 1960-as évektől 1987-ig azután elsősorban politikusokat temettek ide (például Kossa Istvánt és Vályi Pétert), valamint néhány más, valóban jelentős személyt (elsősorban Lukács Györgyöt, vagy például Molnár Eriket, Hevesi Gyulát, Háy Lászlót), akik nem is mindig illettek bele egyértelműen a pantheon kialakításának addigi koncepciójába.

Az emléktáblák a pantheon felavatása óta nem sokat változtak: a nevek az egyes pilonokon belül az elhalálozás kronológiája szerint sorakoznak, de maguk a pilonok rangban különbözőek. Az első háromra a 19. századi munkásmozgalom, az oroszországi intervenciós háború, a spanyol polgárháború, és főként az 1919-es tanácsköztársaság, valamint a két világháború közti illegális mozgalmak vezetőinek és résztvevőinek neve került. A harmadik pilonon olvasható Kun Béla neve is, aki ismeretlen helyen nyugszik, tehát a pantheonon belül ez lett az első számú kultuszhelye, de nem az egyetlen: 1974-ben a sírsétányon temették el a feleségét, aki egyértelműen csak Kun Béla rangja, a mozgalomban betöltött szerepe miatt kerülhetett oda. A tanácsköztársaság más vezetőit is feleségük képviseli a Kerepesi úti temetőben, de ők - például Landler Jenőné vagy Szamuely Tiborné - már nem kerülhettek a szűkebb pantheonba, csak a 30/2. számú munkásmozgalmi parcellába.

A negyedik pilonon a háború idején meghaltak, elsősorban az ellenállási mozgalom mártírjai szerepelnek, az ötödiken és a hatodikon pedig vegyesen a tanácsköztársaság további vezetői, koncepciós perek áldozatai, valamint művészek és tudósok. A kronológia egyedül a hatodik pilonon borul fel, mert ide utólag is véstek be neveket.

A 12. számú oldalparcellát 1975-től 1989-ig használták. Elsőként egy kiváló tudós, Benedikt Ottó került ide, utána inkább miniszterek és más politikusok, de itt temették el például Dobozy Imre írót is. A rendszerváltás óta új sírt itt sem nyitottak, de a meglévőkbe néha még temettek egy-egy családtagot (1996-ban például így került ide Erdei László filozófus).

Ebben a parcellában temették el 1989-ben, nem sokkal Nagy Imre és társai újratemetése után, több százezer ember jelenlétében Kádár Jánost is. Egykor ő döntött úgy, hogy a munkásmozgalom pantheonján belül az egyes sírok és feliratok egyszerűek és egyformák legyenek (önkéntelenül is gróf Széchenyi Istvánnak az Üdvlelde kapcsán megfogalmazott elveit elevenítve fel), és a ritmikusan ismétlődő síremlékek homogén együttesében a reprezentációt csupán a közös, egyedüliként kiemelt vonás jelentse (az ötágú csillag). O maga azonban, paradox módon, elkülönített sírhelyet kapott - amelyet Grósz Károly jelölt ki -, valamint egy méretében és anyagában a többitől elütő, kiemelt síremléket. Az, hogy nem a legprivilegizáltabb helyre temették, hanem - a mauzóleumhoz képest - a perifériára, furcsa dolgot eredményezett: az egykori oldalparcellát tette a munkásmozgalmi pantheon legfontosabb pontjává, amelyhez képest a centrális rész másodlagossá vált. Ma Kádár János nyughelye a Kerepesi úti temető két leglátogatottabb sírjának egyike (a másik Antall Józsefé).

A kiemelt figyelmet tovább fokozza egy szomorú esemény: Kádár János és felesége nyughelyének 2007. május 2-án történt feldúlása.

A pantheonon kívül található a temetőben még egy úgynevezett nagy munkásmozgalmi parcella (a 30/2. számú) és egy további mártírparcella a 20/2. parcella mellett, gróf Teleki Pál egykori nyugvóhelyén. Az előbbit szekunder, majd 1964-től 1975-ig elsődleges temetésekre használták: itt kapott sírhelyet például Kunfi Zsigmond, Czóbel Ernő és Gábor Andor, később pedig Pór Bertalan, Novobátzky Károly, Vajda Imre, Mód Aladár vagy Lányi Sarolta. A 20/2. parcella melletti szigeten a két világháború közti mozgalmak néhány mártírját, valamint koncepciós perek egyes rehabilitált áldozatait temették el, olyan személyeket, akik valamiért - általában szociáldemokrata múltjuk miatt - nem kerülhettek a pantheonba: például Bacsó Bélát, Somogyi Bélát vagy Ries Istvánt.

A Kossuth-mauzóleum mögötti, úgynevezett miniszteri soron 1960-tól 1985-ig zajlottak temetések, mégpedig úgy, hogy a mauzóleum hátát a ravatalok kulisszájaként használták, és erre az időre ötágú csillaggal egészítették ki. Ezen kívül a Kerepesi úti temető munkásmozgalmi síremlék-együtteséhez tartozott még a forradalom során meghalt karhatalmisták már említett köröndje, valamint a Lenin-fiúk emlékműve és a 34/2. parcella, illetve a 33. parcellacsoport egyes sírjai.

A munkásmozgalmi sírok hierarchiájának egy alacsonyabb fokát a Farkasréti temető kommunista parcellái és kolumbáriumai jelentették: ide kerültek azok, akik megkülönböztetett helyet érdemeltek, de nem a Kerepesi úti temetőben, például 1975-ben Lengyel József író (akinek a neve azonban felkerült az egyik pilonra), vagy 1971-ben Rákosi Mátyás (akinek urnafedlapján, az atrocitásokat elkerülendő, ma már csak a monogramja olvasható). 1990 után azonban a letűnt rendszer elhunyt politikusai közül jó ideig senkit sem temettek a Kerepesi úti temetőbe: Aczél György, Marosán György, Apró Antal, Grósz Károly vagy Czinege Lajos egyaránt Farkasrétre került, tovább erősítve ezzel a budai temető „az ország második számú sírkertje”-státusát. 1996-ban Kállai Gyulát, a volt kormányfőt a Kerepesi úti temetőben temették el, de őt sem a munkásmozgalmi pantheon területén.

A Kerepesi úti temető munkásmozgalmi síremlék-együttesének kialakítása - összességében közel ötszáz sírról van szó - egy rendkívül érdekes pantheon-kreálási kísérlet volt: a végső cél valóban az lehetett, hogy itt helyezzék el a „mozgalom összes istenét”. Az MSZMP KB Kegyeleti Bizottsága döntötte el, hogy kik kerülhettek ide, és ki melyik részre. A temető többi részét mindvégig a főváros kezelte, de a munkásmozgalmi sírok felett az MSZMP rendelkezett. Egy 1976-os párthatározat szerint a továbbiakban csak ide lehetett volna temetni a mozgalom kiemelkedőnek ítélt személyiségeit, függetlenül a családok akaratától. Az évek során kialakult az itteni temetések koreográfiája: politikusokén például a díszőrség munkásőrökből állt, és katonák csak a zenekarban szerepelhettek (a katonai díszőrség csak a hivatásos katonatisztek - például honvédelmi miniszterek - temetésén jelent meg).

1990 után elsőként Rajk László, majd József Attila, Gábor Andor, Szakasits Árpád, Rónai Sándor és Rónai Ferenc hamvait emelték ki kellemetlenné vált kontextusából, és temették át más parcellába (Szakasitsot pedig más temetőbe). A pantheonban maradt sírok fenntartásának támogatása - néhány jelentős személy sírján kívül - megszűnt, és a gondozás a családok feladata lett. A rendszerváltás utáni években előfordultak elszigetelt törekvések a munkásmozgalmi pantheon felszámolására, de ez komoly formában nem került szóba. Az a rendelet, mely szerint ezek a nyughelyek örök időkre szólnak, az 1990-es évek közepén még érvényben volt, és a munkásmozgalmi pantheon státusa hivatalosan máig megkülönböztetett.