Az 1960-as és 1970-es években a Kerepesi úti temető neves sírjainak száma - az eddig említetteken kívül - elsősorban a régi budai temetők egyes, egykor a Németvölgyi temetőbe került, majd onnan is költözni kényszerülő síremlékeinek áttelepítése, valamint a 34/2. számú díszparcella kialakítása révén nőtt.

A Vízivárosi temetőből, mint az a fentiekben szóba került, áthoztak egyes sírokat már a harmincas években is, de ez valamennyi esetben családi kezdeményezésre történt. 1963-ban azonban határozat született - az 1885-től 1912-ig használt - Németvölgyi temető végleges felszámolásáról, és az ott még meglévő neves síroknak a Kerepesi úti temetőbe való átviteléről (ami gyakorlatilag már 1958-ban megkezdődött). Utóbbiban ezekből a síremlékekből alakították ki a 17/1. parcella nyugati oldalán a „Budai Pantheont”, valamint a 31/2. számú, 1848-49-es parcellát, de felállítottak néhány budai sírt a temető más részein is.

A 17/1. parcellába került néhány, a Tabáni temetőből származó sírkő (például Döbrentei Gáboré), valamint az egykori Vízivárosi katonai és a polgári temető egyes síremlékei (utóbbiak az egykor ott nyugvó hamvak nélkül, tehát kenotáfiumként). Ma itt található például Skalnitzky Antal építész, Kiss Ferenc régész, Medveczky Frigyes filozófus, Kriesch János zoológus, Reitter Ferenc mérnök, Abt Antal fizikus vagy Hajnik Károly gyorsíró sírköve, valamint báró Alvinczy József tábornagyé, amely egykor a Vízivárosi katonai temető - az úgynevezett Alvinczy-temető - egyik látványossága és névadó síremléke volt (egykori különlegessége, a sírkő feletti baldachin mára megsemmisült). A Németvölgyi temetőben töltött évtizedek alatt azonban sok régi budai sír annyira tönkrement - az időjárási viszontagságok vagy a háború pusztításai miatt - hogy már nem lehetett megmenteni. Az, hogy a Tabáni és a Vízivárosi temetők síremlék-együttese mégsem semmisült meg teljesen, hogy több, mint ötven sírkő még ma is megvan a Kerepesi úti temetőben, szinte teljesen hiányzik a köztudatból, de sok esetben még a szakemberek sem tudnak róla.

A 31/2. számú parcellát, az úgynevezett „Hősök ligetét” nagyrészt a híres budai honvédsírokból alakították ki, amelyek eredetileg részben a Tabáni, részben a Vízivárosi katonai temetőben álltak (a budai temetőkben közel száz ismert nevű honvéd nyugodott, és további 168 ismeretlen, az alatt a közös emlékmű alatt, amely ma az egykori Németvölgyi temető helyén áll). Az 1848-49-es honvédtisztek és közkatonák sírkövei között megtalálható a Buda ostromakor elesett osztrák katonák emlékköve, amelyen Heinrich Hentzi neve is szerepel, bár a kőnek semmi köze nincs a budai osztrák várparancsnok nyugvóhelyéhez. (Utóbbi egykori és jelenlegi holléte ma is viták tárgyát képezi, de az az egy biztos, hogy Hentzi sohasem nyugodott a Kerepesi úti temetőben, és ma sem nyugszik ott.) A honvédsírok a temető rendezési terve alapján kerültek a Kossuth-mauzóleum mellé (ez a terv már a századelőn is felvetődött). A Kerepesi úti temetőn belüli áttemetésekkel (az eredetileg is itt lévő sírokból) kialakult még két 1848-49-es parcella, a 30. és a 31. számú, szintén Kossuth Lajos mauzóleuma közelében. Természetesen nem került ide mindenki, akinek köze volt a szabadságharchoz, de temettek át olyan személyeket, akik akkori szerepvállalása fontosabbnak ítéltetett, mint későbbi tevékenységük (így került ide például Óváry Lipót történész, Székely József levéltáros, Halmágyi Sándor jogtudós vagy Gajzágó Salamon író). A 31. parcellába helyezték át a kilenc vértanú közös síremlékét is.

A Kerepesi úti temető 1890 előtti síremlékeinek egy jelentős része más temetőkből származik. Sokszor nagyon régi, több átvésésen is keresztülment kövekről van szó, amelyek pontos kora megállapíthatatlan. Az bizonyos, hogy ma a 17/1. parcellában találhatók a temető legrégibb sírkövei, de ezek nem eredeti helyükön állnak, mint a falsírboltok síremlékei, és sokszor nem is az eredeti szöveg olvasható rajtuk.[27]

A különféle áttemetések révén ismét számos olyan személy sírja került a Kerepesi úti temetőbe, aki annak megnyitása előtt hunyt el. Az említetteken kívül ilyen még például az 1812-ben meghalt Kiss József vízépítő mérnök, aki azonban új, modern sírkövet kapott a 11/1. számú parcellában.

A másik terület, ahol ebben az időszakban számos új síremlék létesült, a 34/1. és a 34/2. számú - a régi és az új - „művészparcella”. Ezekbe 1954-től folyamatosan temetnek, szinte kizárólag neves személyeket, úgy, hogy közben a régi, a két világháború között itt összegyűjtött síremlékek nagy többsége is a helyén marad. Az, hogy a két parcella kialakítása már 1954-ben folytatódott - elsőként Nagy Lajost temették ide -, arra utal, hogy ekkorra már biztosan lekerült a napirendről a temető teljes felszámolása. A 34/1. parcellában kapott sírhelyet 1957-ben Heltai Jenő, 1961-ben Vedres Márk szobrász és Mező Ferenc sporttörténész, 1972-ben pedig Medgyaszay Vilma színésznő. 1973-ban egyszerre hozták haza és temették ide Beregi Oszkár színész és veje, Pataky Kálmán operaénekes hamvait. 1995, illetve 1996 óta itt nyugszik Mándy Iván és Goda Gábor is.

A 34/2. parcellába az ötvenes évektől újratemetéssel került például Ligeti Antal festőművész (a falsírboltok felszámolt szakaszáról), Paizs-Goebel Jenő festőművész, vagy Krúdy Gyula, Ferenczy Károly és Nagy Balogh János. Itt kapta meg harmadik nyugvóhelyét az először a Tabáni temetőben, majd a gellérthegyi pálos sziklatemplomban eltemetett Virág Benedek is. 1966 februárjában itt temették el báró Mednyánszky Lászlónak a bécsi Zentralfriedhofból hazahozott hamvait, ugyanezen év augusztusában pedig Csontváry Kosztka Tivadar földi maradványait. Utóbbi eredetileg az Óbudai temetőben nyugodott, de 1953-ban sírját felszámolták, hamvait pedig exhumálták, és közös sírba temették. 1965-ben azután felkutatták a csontokat (a koponyát a híres Önarckép alapján Bartucz Lajos tudta azonosítani). A síremlék eredeti változata, Kerényi Jenő műve, még 1961-ben készült, a másodpéldány pedig 1966-ban került a sírra. 1987-ben a 34/2. parcellába temették át a Farkasréti temetőből Ferenczy Valér festőművész urnáját (sírkövén az egykori urnafülke fedőlapja - Ferenczy Béni alkotása - kapott helyet).

A 34/2. parcellában temették el 1956-ban Riesz Frigyes matematikust, majd 1958-ban Peterdi Andor költőt és Medgyessy Ferenc szobrászt. 1959-ben itt zajlott le Fejér Lipót már említett temetése. 1960-ban kapott itt sírhelyet Weiner Leó zeneszerző, 1961-ben Sarkadi Imre író, 1965-ben Lyka Károly művészettörténész, 1967-ben pedig Ferenczy Béni, akinek sírja fölé, akárcsak egykor Kuzsinszkyéra, egy római kőszarkofág került. 1969-ben került ide Szabó Ferenc zeneszerző, 1970-ben Veres Péter író, 1972-ben Uitz Béla festő és Mihályfi Ernő politikus, 1973-ban Darvas József író, 1974-ben Illés Béla író és Domanovszky Endre festő, 1975-ben Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrász, Kmetty János festő és Korach Mór kémikus, 1976-ban Bortnyik Sándor festő, 1978-ban Jánossy Lajos fizikus és Ortutay Gyula etnográfus, 1979-ben Mesterházi Lajos író, 1981-ben pedig Várnai Zseni költő. Mesterházi temetését követően új sírt 1988-ig nem nyitottak: ebben az évben azonban itt temették el Barcsay Jenőt.

A művészparcellák 1954 utáni síremlékei között egy vagy több művel szerepel például Istók János, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Vigh Tamás, Kerényi Jenő, Tar István, Somogyi József, Somogyi Árpád, Varga Imre, Rácz Edit, Lesenyei Márta, Kőfalvi Gyula és Kunvári Lilla. Ezekben az évtizedekben a funerális szobrászat legkiválóbb mestere Borsos Miklós volt, akinek Farkasréten, valamint a győri temetőkön kívül itt valósult meg a legtöbb síremléke: a Heltai-, a Nagy Balogh-, valamint a lenyűgöző szépségű Krúdy-sírkő (és Karinthy Frigyes sírja, amelyet ugyanebben az időszakban állítottak fel a 41. parcellában).[28] A Lyka-síremléket, valamint saját sírszobrát Medgyessy Ferenc készítette (utóbbi a Farkasréti temetőben található Radnai-síremlék eredeti variációja). Kisfaludi Strobl Zsigmond sírjára saját, 1927-ben nagy sikert aratott Ad-astra szobra került, amelynek egy másik példánya egykor Horthy István siófoki emlékműveként funkcionált. Ortutay Gyula síremléke, fia, Ortutay Tamás műve, egy valódi malomkő - tengelyében a művész kedvelt motívumával, a végtelenített vonallal -, valamint egy másik, kisebb kő a fej felőli oldalon. Szintén Ortutay tervezte 1981-ben Sarkadi Imre sírjára a megtört bazaltkövet és az abból kinövő valódi vérbükköt, utalásként az író „derékba tört” életére és pályafutására. 1994-ben új síremléket kapott a 34/1. parcellában nyugvó Egressy Béni (a domborművet Jánosi András készítette el).

Az 1960-as évek legjelentősebb újratemetése gróf Károlyi Mihályé volt, még azzal együtt is, hogy a lehető legegyszerűbb körülmények közt ment végbe, és a sajtó szinte alig tudósított róla.[29] Hamvait 1962 márciusában hozták haza, híressé vált mauzóleuma pedig 1963-ban épült fel a 22. parcellában, Skoda Lajos tervei szerint. Károlyi grófi címe, úgy tűnik, vállalhatatlan volt a Párt és az ország vezetői számára, mert a szarkofág feliratán nem szerepel (bár a mauzóleum mögött elhelyezett eredeti, angliai sírkövön olvasható a count szó).

A kitüntetett jelentőségű területek mellett több-kevesebb rendszerességgel a temető számos részét használták. Nem egyszer akadt példa egy-egy neves személy hamvainak külföldről való hazahozatalára (1966-ban így került a temetőbe Lesznai Anna), vagy egy másik temetőből való áttemetésére (az 1944-ben elhunyt Horvai János szobrászművészt 1972-ben kapott sírhelyet a 26. parcellában, ahol saját, már évtizedek óta itt álló Ecce homo-szobra lett a síremléke). A családi sírboltokba is lehetett a szükséges engedélyek megszerzése után temetkezni, és az ilyen temetések száma fokozatosan nőtt. Mivel a Kerepesi úti temetőben semmiféle egyházi szertartás nem mehetett végbe, sok esetben előfordult, hogy azt egy másik temető területén végezték el, és utána szállították ide a koporsót. Kivételes esetekben temetkeztek egyes szerzetesi sírboltokba is (elsősorban felszámolt sírokból temettek át egy-egy személyt, mint például Maywald József klasszika-filológust a 10. parcellából az új piarista sírboltba), de ezeket inkább csak a rendszerváltás után vették újra használatba (több szerzetest ekkor hoztak más temetőkből, sőt, néha külföldről az adott rend itteni régi sírboltjába).

Jóval gyakrabban előfordult az, hogy egy sír a Kerepesi úti temetőből került át máshová.

 

Az 1960-as évek második felétől zajlott le a Kerepesi úti temetőben az a nagy felszámolási hullám, amely, a védett vagy megkülönböztetett státusú területek kivételével, valamennyi parcella képét átalakította. A kijelölt parcellákból végleg eltávolítottak minden fenntartásra nem javasolt síremléket, köztük számos neves sírt, bár a megőrzendők kiválogatásánál az egyik alapelv az volt, hogy a jelentős személyiségek sírjai - vagy eredeti helyükön hagyva, vagy áthelyezve - megmaradhatnak, még akkor is, ha valamelyikük működése már negatív megítélés alá esik. A parcellákat fokozatosan ürítették ki (volt olyan, ahol csak néhány sír maradt eredeti helyén), amelyet parkosítás, egyes síremlékek restaurálása, valamint az utak kijavítása, esetleg újraburkolása követett. A munkálatok az eredeti tervekhez képest elhúzódtak, majd az 1980-as évek végén teljesen megakadtak, így néhány parcellára - elsősorban a temető perifériáin - már nem került sor.

Egy 1975-ös terv ismét Vörösmarty Mihály, valamint Arany János és Erkel Ferenc áttemetését tűzte ki célul (a 28. parcellába kerültek volna). Ez éppen úgy nem valósult meg, mint az az elképzelés, hogy a magyar jakobinusok a Kossuth-mauzóleummal szemben, vagy annak a Károlyi-mauzóleummal ellentétes oldalán kapjanak új sírhelyet.

Érdemes röviden összefoglalni, hogyan készült el azoknak a síremlékeknek a listája, amelyek megmenekültek a felszámolástól. A Hazafias Népfront budapesti bizottsága 1968-ban megalakította a Nemzeti Pantheon Akcióbizottságot. Egy év múlva megszületett a „Pantheon-program”, amelynek kivitelezése az akkori tervek szerint tíz-tizenkét év alatt befejeződött volna. A program lényegében egy átfogó vizsgálat és egy rendezési terv volt, melynek első lépéseként V. Nagy Imre vezetésével végbement a temető teljes geodéziai felmérése. Ezt követte egy kertészeti felmérés, majd a meghagyandó sírok listájának összeállítása. Az Országos Szobrász Bíráló Bizottság már korábban elvégzett összesítésére támaszkodva számba vették a még meglévő művészi értékű síremlékeket: 168 művész 603 műalkotását írták össze, melynek nyomán a temetőt „Magyarország legnagyobb szoborparkjának” kiáltották ki. Célul tűzték ki az összeírt síremlékek védetté nyilvánítását és restaurálását, valamint a növényzet védelem alá helyezését. Ezzel összefüggésben vetődött fel az, hogy a Kerepesi úti temetőnek a Fővárosi Temetkezési Intézettől független, önálló költségvetésből gazdálkodó intézménnyé kellene válnia, amely Nemzeti Sírkert vagy Magyar Történelmi Sírkert néven működhetne. Javaslatot tettek egy, a külföldön nyugvó neves magyar személyek sírjának gondozását megszervező bizottság felállítására, valamint arra, hogy minél előbb haza kell hozni a nagy emigránsok idegenben nyugvó hamvait (elsősorban Bartók Bélát emelték ki). A program széles körű társadalmi támogatást kapott, és a temető néhány évre újra a figyelem középpontjába került.

A bizottság, tevékenységének legfontosabb lépéseként, összeállított egy több ezer fős névsort a Kerepesi úti temetőben nyugvó neves halottakról, de nem a síremlékek, hanem a temetői főkönyvek alapján. Tóth Gábor egyetemi tanár vezetésével egy munkacsoport kartonokra vezette körülbelül 1200 személy életművének és síremlékének adatait, nem hibátlanul, de mégis megteremtve az itt eltemetett neves személyek mai nyilvántartásának alapját. A Pantheon Akcióbizottság 1972-ben, a Népfront égisze alatt, Nemzeti Sírkert Bizottsággá alakult át.

Az összeállított névsort a Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Pantheon Bizottsága bírálta felül és rövidítette le (utóbbit felsőbb utasításra), felmérve „a temető lakóinak nemzeti érdemeit”. Az 1973-ban közzétett, 1178 fős névsort a továbbiakban tizenhat intézmény és szakmai szövetség kapta meg, amelyek javaslatot tehettek a névsor esetleges kibővítésére. A visszajelzések alapján még változott némileg a lista, de nagyrészt az akadémiai bizottság által javasolt sírok, valamint a már összesített plasztikai vagy építészeti értékű síremlékek maradtak meg, részben eredeti helyükön, részben áttelepítve, egyes parcellákban összegyűjtve. Az akadémiai bizottság a véglegesített listát leadta a Párt Központi Bizottságának, a fővárosnak és a Népfrontnak, de érdemben egyik sem reagált rá.

A Kerepesi úti temető a felszámolási hullám után is rossz állapotban maradt, a parkosítás is elakadt. Ezért 1972 májusában a Fővárosi Tanács, a Hazafias Népfront és az Építőművészek Szövetsége pályázatot hirdetett a temető rendezésére, és egy „emlékpark” vagy „szabadtéri múzeum” jellegű Nemzeti Sírkert megtervezésére, amely nagyjaink emlékét úgy hirdeti, hogy egyben azok tényleges nyugvóhelyének is helyet ad. A pályázat kiírása szerint a tervben temetőt négy részre kellett felosztani: egy úgynevezett kegyeleti színtérre (a neves személyek sírjai számára), egy pihenőparkra, egy szoborparkra és egy, az idegenből hazahozottak számára kijelölt területre. Szerepelt a kiírásban az is, hogy a temetőben ötszáz új sírhelyet kell kijelölni, valamint az, hogy a Salgótarjáni úti zsidó temető neves halottait át kell helyezni a Kerepesi úti temető területére.

A bíráló bizottság 1972 decemberében hirdetett eredményt. Első díjat nem adtak ki, a második és a harmadik díjat pedig egy-egy munkaközösség kapta A bizottság tizenegy pályaművet meg is vett, de ennek ellenére 1975-ben kiírt egy második, zártkörű pályázatot, amelyre hat pályamunka szerzőit hívták meg. Végül négy értékelhető pályázat született, és az első díjat az az építészcsoport kapta, amelyik az előző pályázaton harmadik lett. A díjazott és megvásárolt pályaművek alapján a Fővárosi Kertészeti Vállalat készítette el a sírkert véglegesnek szánt rendezési tervét.

Meg kell említeni még egy tervet, Bozzay Dezső és Szíj Rezső 1972-74-ben készült munkáját, amely, bár nem valósult meg, de számos figyelemre méltó szempontot felvetett. Onnan indultak ki, hogy a temetőnek elsődlegesen parkká kell válnia, és, ha lehet, zöldfelületét növelni kell, akár a temető körüli gyárak lebontása árán is. Szerintük a nemzet nagyjait csak itt szabadna eltemetni, és nem a Farkasréti temetőben, az ide temetkezők névsorát pedig nem egy bizottságnak, hanem a közvéleménynek kellene kialakítani. A konkrét építészeti terv lényeges eleme volt egy „katakombarendszer” - vagyis föld alatti urnafolyosók - kiépítése, a jövőbeni temetések számára.

A felszámolástól megmenekült neves sírok további sorsával, a temetőn belüli átcsoportosításokkal kapcsolatban különféle tervek születtek. Szerencsére nem valósult meg az az elképzelés, hogy a neves halottakat foglalkozási ágak szerint kell különválasztani, és így kialakítani például tudós-, színész- vagy sportolóparcellákat. Ezt az extrém tervet még papíron sem könnyű megvalósítani, hiszen sok jeles személy egynél több tevékenységi ágban is kimagasló teljesítményt nyújtott. Ennek ellenére a terv kiötlői különféle kategóriák szerint el is végezték az összesítést, és olyasféle eredményekre jutottak, hogy a Kerepesi úti temetőben százhuszonhárom író nyugszik, de csak ötven újságíró, a tudósok száma nyolcvan, a politikusoké pedig mindössze negyvenhat.

Bár a „szakmák szerinti”, „tematikus” áttemetések ötletét elvetették, az többször előfordult, hogy egy olyan parcellarészen, ahol már többen nyugodtak valamely foglalkozás neves képviselői közül, az adott tevékenységi ág újabb művelői is sírhelyet kaptak (jó példák erre a 11. parcella cigányprímás-, a 33/3. parcella sakkozó- vagy a 47. parcella pilótasírjai).

 

Ami a tényleges változásokat illeti, 1975-re mindenhol kijavították a Kerepesi úti temető falait, restaurálták az árkádsorokat és a három nagy mauzóleumot - utóbbiak kevesebb, mint két évtized múlva már újra felújításra szorultak - és a Pilisi Parkerdőgazdaság a temető nagy részén igényes parkosítást végzett, melynek nyomán a növényzet teljes egészében védelem alá került. A Fővárosi Műemlékfelügyelőség védetté nyilvánította a falsírboltokat és a két árkádsort, valamint egyes sírokat, többek között a Kossuth-, a Deák-, a Batthyány-, a Malosik- és a Ganz-mauzóleumot, a Kasselik- és a Jókai-síremléket vagy a Krecsányi család Budáról áttelepített sírját. Kiemelt védelmet kapott a falak mellett megmaradt néhány vasszerkezetű mauzóleum (egy közülük mára mégis eltűnt a temetőből, és a többi is rendkívül rossz állapotban van).[30] A Kerepesi úti temető volt az egyik fő kutatási témája 1978-79-ben az ELTE Művészettörténeti Tanszékén annak a Németh Lajos vezette szemináriumnak is, melynek célja a budapesti temetők sírjainak dokumentatív feldolgozása volt.

Létrejöttek az úgynevezett Pantheon-parcellák: a fel nem számolt, de áttelepített neves sírok összegyűjtésére szolgáló területek. Több ilyen területet is elkezdtek kialakítani, de végül a 34. parcella lett az, amelyet tartósan és szisztematikusan erre használtak (a kilencvenes évek derekáig), úgy, hogy közben a helyén maradhatott a már eredetileg itt állt, főként az 1940-es évekből származó sírok egy jelentős része is.

A több tucat ide áttemetett kiemelkedő személy közül érdemes megemlíteni például id. Szinnyei József bibliográfust (a 9. parcellából hozták át), Ballagi Géza történészt (9/1.), Lenhossék József anatómust (27.), Petrovics Elek művészettörténészt (30.), Lehr Albert nyelvészt (37/1.), id. Entz Géza zoológust (38.), Simonyi Zsigmond nyelvészt (40.), Károlyi Árpád történészt (41/1.), Réti István festőművészt (44.), Angyal Dávid történészt és Szabó Zoltán botanikust (44/1.), Hankó Vilmos kémikust és Tagányi Károly történészt (45.), Treitz Péter agrogeológust és Szini Gyula írót (46.), Horváth Géza entomológust (47.), Deák-Ébner Lajos festőt (48/1.), Mihályi Ferenc operaénekest (50/1.), Richter Aladár botanikust (51.), vagy az 55. parcellából Faragó Géza festőt, Mihalovich Ödön zeneszerzőt, Nagy László gyermekpszichológust és Mikes Lajos szerkesztőt. 1994-ben itt helyezték el a munkásmozgalmi sírhelyéről exhumált Gábor Andor hamvait is. A Rákoskeresztúri temetőből került ide például Tóth Zoltán történész, Magyary-Kossa Gyula orvostörténész és Wartha Vince kémikus sírja, valamint 1989-ben Péch József vízépítő mérnöké, akit annak idején éppen a Kerepesi úti temetőből - eredeti sírhelyéről, a 38. parcellából - vittek át oda. A 34. parcella rangja nagy mértékben megnőtt, és a nyolcvanas években, sőt, a közelmúltban egy-egy új sírral is gyarapodott.

1978-ban kezdődött meg a Magyar Tudományos Akadémia parcellájának kialakítása. A kiürített 27. számú parcellában összesen 206 sírhelyet jelöltek ki erre a célra. Az első temetések 1980-ban történtek: Világhy Miklós jogász, majd Rédei László matematikus kapott itt sírhelyet. 1998 őszéig összesen huszonhárom sírt nyitottak, közülük kettőt szekunder temetés számára: 1996-ban ide temették át a 24/1. parcellából Nagy Lajos régészt, 1998 februárjában pedig itt helyezték el az 1964-ben elhunyt fizikus, Szilárd Leó hamvainak egyharmadát (a második harmad az Amerikai Egyesült Államokban maradt, és így a tudós halotti kultuszának gyakorlására alkalmas helyek száma megduplázódott, a harmadik harmadot pedig, Szilárd Leó végakaratának megfelelően, léggömbbel szélnek eresztették). Rajtuk kívül itt található ma például Szalai Sándor szociológus, Kónya Albert fizikus, Radnót Magda szemész, Tolnai Gábor irodalomtörténész, Babics Antal sebész, Juhász Gyula történész vagy Bálint Péter fiziológus sírja. Az Akadémia kegyeleti szabályzata alapján működő, amerikai temetkezési rendszerű parcella homogén, egyszerű sírjainak (úgynevezett emlékpárnáinak) együttese akár a Széchenyi-féle pantheonizációs eszme modern megvalósulásaként is értelmezhető.

1980-ban zajlott le az első temetés a 42/1. számú, új díszparcellában, amelynek kialakítása az előző évben fejeződött be. Az addig itt lévő, a felszámolásokat is átvészelő síremlékek közül csak azok maradhattak a helyükön, amelyeket erre méltónak ítéltek (Kosztolányi Dezső vagy Ódry Árpád megütötte a mércét), de a 34. parcellába száműzték például Szentpétery Imre történész, Lenhossék Mihály anatómus, Tass Antal csillagász, Énekes István ökölvívó, Némethy Géza klasszika-filológus, Náday Béla színész, valamint id. Csiky Kálmán sírját. A művészparcellának kikiáltott területre szekunder temetéssel kerültek például Bölöni György, Polányi Károly vagy Thomán István hamvai. Később itt kapott sírhelyet többek között Kadosa Pál zeneszerző, Gellért Hugó és Hincz Gyula grafikusok, Major Tamás, Péchy Blanka és Gelley Kornél színészek. 1989 után is jórészt baloldali kötődésű művészeket temettek ide, például Péli Tamást vagy Kiss Istvánt.

A Kerepesi úti temető sorsa a népszerűtlenné válás lett, és ennek következményei máig érezhetők. Az ország egykori vezetői megmentették a temetőt egy esetleges felszámolástól azzal, hogy Pantheonná nyilvánították, de ez egyben azt is jelentette, hogy onnantól kezdve az ide való temetkezés kemény kontroll alá esik. Közvetve tehát éppen a Pantheonná nyilvánítás vezetett a Kerepesi úti temető elértéktelenedéséhez.

A rendszerváltást követően úgy tűnhetett, hogy az ország új vezetése elfordul a „vörös temetőtől”, és valamelyik másik sírkertet próbálja meg a legrangosabbá, a köztársaság hivatalos temetőjévé tenni. Józan ésszel átgondolva persze a Kerepesi úti temetőnek, Kossuth, Deák, Jókai és Ady sírjának nem lehetett alternatívája. Ám a valódi fordulathoz kellett egy reprezentatív, valóban országos jelentőségű és szimbolikus értékű esemény. Ez 1993 decemberében be is következett.

Antall József temetése volt az, amely újra elindította a Kerepesi úti temetőt a legitimálódás útján. A demokratikus Magyarország első miniszterelnöke a temető közepén, az egyik legnevezetesebb parcellában - a 28. számúban - kapott végső nyugvóhelyet. A sírhelyet Budapest főpolgármestere, Demszky Gábor adományozta a családnak. A gondosan szervezett és koreografált, de spontán reakcióként is nagy tömegeket megmozgató temetés, amely minden ízében összefonódott az akkori hónapok politikai eseményeivel, nemcsak a Kerepesi úti temető egy új korszakának megalapozása, hanem számos régi temetési motívum vagy attribútum felelevenítése és egy régi-új, meglehetősen eklektikus jelképrendszer bevezetésének kísérlete miatt is döntő fontosságú volt.[31].

Különösen alakult József Attila hamvainak sorsa, hiszen negyedik temetése 1994 májusában ott zajlott, ahol annak idején, 1942-ben a második. A sírhely azonban mindvégig a költő alternatív kultuszhelyeként funkcionált, hiszen 1955-ben ide temették át a Mamát, az 1919-ben elhunyt József Áronnét, akinek sírja József Attila 1959-es exhumálása után is itt maradt. 1994-ben ide kerültek József Jolán és Makai Péter hamvai is, ami arra utal, hogy a közös sírhely kialakítása családi kezdeményezésre történt. Utóbbi azonban valószínűvé teszi azt, hogy az 1959-es áttemetésnél a munkásmozgalmi pantheon megkonstruálói nem vették figyelembe a család akaratát.

1994 júniusában zajlott le gróf Bethlen István hamvainak szimbolikus hazahozatala és a Batthyány-mauzóleum előtti jelképes újratemetése. Jelképes, hiszen 1946-ban jeltelen sírba temették őt a moszkvai Donszkoj-kolostor temetőjében, ahol 1994-ben a Bethlent kereső bizottság csak a feltételezett sírhelyet találta meg, de magukat a maradványokat nem. A Kerepesi úti temetőben eltemetett urna nem hamvakat, hanem a moszkvai temetőből származó földet tartalmazott.

Érdemes felsorolni néhány 1989 utáni elsődleges temetést is, főként olyanokat, amelyek nem egy már meglévő családi sírboltot vettek újra igénybe, hanem új sírhely kiválasztásával jártak. Mándy Iván, Goda Gábor és Kővágó József már említett temetése mellett fontos volt még például Halasi-Kun Tibor orientalistáé, valamint Bánhidi Antal és id. Rubik Ernő repülőgép-tervezőké. A családok már korábban meglévő sírjába került többek között 1992-ben Karinthy Ferenc író illetve Szüle Mihály színigazgató, 1993-ban Kralovánszky Alán régész vagy 1998-ban Preisich Gábor építész. A 27. és 42/1. parcellában az addigi koncepció szerint folytatódtak a temetések. Számos családi sírboltot ma újra rendszeresen használnak, szoros összefüggésben azzal, hogy az egykori nemesi és polgári elit leszármazottai közül nagyon sokan települtek haza a rendszerváltás után.

 

A legtöbb új sírt azonban a 26., a 42., a 42/2. és a 42/3. számú parcellákban jelölték ki, ezek ugyanis 1994 novemberétől újra köztemetőként működnek. 1998-ban egy sziklasírokból álló temetkezési területet alakítottak ki a 14. parcellában. Így a Kerepesi úti temetőbe ma elvben ismét bárki temetkezhet. Az újonnan használatba vett parcellákban számos, a közelmúltban elhunyt neves személyt temettek el (például Borbás Tibor szobrászt, Petrasovits Imre agrármérnököt, Csalog Zsolt írót, Hagelmayer István közgazdászt vagy Würtzler Arisztid hárfaművészt), és történt néhány szekunder temetés is (így kerültek ide az 1987-ben elhunyt Váradi Hédi hamvai).

Az 1991-ben létrejött Nemzeti Pantheon Alapítvány szervezésében 1993 augusztusa óta folynak a Kossuth-mauzóleum felújítási munkálatai. Az utóbbi években számos más síremlék is megújult, mindenekelőtt a Ganz-mauzóleum - amelynek 1996-ra befejeződött restaurálása nyomán az épület visszakapta eredeti, Ybl Miklós tervei szerinti képét -, illetve a Gozsdu-sírbolt 1999-ben újra felállított vasszerkezete. Az 1997. évi LIV. számú, a hazai műemlékvédelmet szabályozó törvény a temető egész területét - a már korábban védelem alatt álló sírokkal együtt - műemlékké nyilvánította és fokozott védelem alá helyezte. Ez év óta tehát elvileg egyetlen sír sem számolható fel a Kerepesi úti temetőben. A törvény deklarált céljai között szerepelt a kiemelkedő személyek sírjának megőrzése és gondozása, valamint a művészi vagy kultúrtörténeti értékű síremlékek és már temetői objektumok fenntartása is. A Kerepesi úti temető ezzel egyidejűleg a törvény értelmében kincstári vagyonná, tehát állami tulajdonná vált, amelynek fenntartásáról az állam gondoskodik. 1996 októberében a Fővárosi Önkormányzat is rendeletet adott ki a saját halottá nyilvánítás szabályairól.

A százötven éves Kerepesi úti temető nagyobbik részének állapota - egészen a közelmúltig - meglehetősen elszomorító volt, de napjainkra megteremtődtek a feltételei annak, hogy a temető visszanyerje egykori rangját és méltóságát, és valóban a nemzet legfontosabb sírkertjévé váljon, ahogyan azt a múlt század óta már annyiszor meg szerették volna valósítani.

Jelen munka, ha elősegítette azt, hogy több figyelem irányuljon a Kerepesi úti temetőre - feltétlenül elérte célját.

A Fiumei úti Nemzeti Sírkertet (Kerepesi úti temető) elmúlt közel 160 évének, honlapon olvasható, története a Budapesti Negyed 24. (1999/2) számában megjelent, Tóth Vilmos történész által írt tanulmány kivonata. A tanulmány teljes szövege, valamint - közvetlenül vagy közvetve - a temetőről 1999-ig megjelent könyvek és írások bibliográfiája (és még sok további, a budapesti temetőkkel kapcsolatos írás a Budapesti Negyed 24. (1999/2) honlapon olvasható.